HURRY UP PLEASE IT’S TIME
HURRY UP PLEASE IT’S TIME
Goonight Bill. Goonight Lou. Goonight May. Goonight.
Ta ta. Goonight. Goonight.
Good night, ladies, good night, sweet ladies, good night, good night.
(T. S. Eliot: The Waste Land)
Egy este, nevezzük kedd estének, ismét sürgős ködszúrkálnivalónk volt Tétényi Csabával a Kós Károly téren: egy-két dolgot meg kellett innunk beszélgetés közben a Barátok közt-házban.
Talán kissé sok voltam, pedig ez annyira nagyon mégsem szokásom.
Persze napok óta Kemény István mondatai járnak a fejemben: „Az elgondolás helyes. Meg kéne újítani a játékot. Ki kéne szabadulni a megnyitáselmélet szorításából, ami felváltva mondja mindenre, hogy lehetetlen, vagy hogy már késő. Vagy hogy hülyeség, fogd be a szád. Vagy hogy boldogság nincs.” — Ki kellne szabadulni, sőt túl kellene lépni ezen is. (Pedig a világ hajszája tart; a szél csak zaj az ajtó alatt, de Ó Ó Ó Ó az a Shakespeher-szám — tízkor záróra, mely szerencsésen elcsúszik; semmi, megint semmi [„csend lett kegyetlenül”], és a következő napra még eszünkbe juthat: melegvíz tízkor, négykor csukott kocsi, ha esik, s játszunk egy parti sakkot, héjatlan szemünket nyomkodva s kopogást várva az ajtón.) István így folytatja: „Van egy szép és egyszerű táblánk, az életünk, ellenfelünk a halál. Egy partit megér, hogy megkeverjük a tisztjeinket az alapsoron.”
Erről persze a Bergman-film jutott eszembe, na meg Jaakko Hintikka, a „Logika Lovagja”.Önkényesen szó szerint véve a „nyelvjáték” wittgensteini metaforáját, Jaakko Hintikka, a Tractatus szerzőjének finn tanítványai között a második generáció csillaga, azt javasolta, a játékot a nagy von Neumann, a számítógép feltalálója által definiált matematikai játékelmélet alapján értelmezzük. Ebben a felfogásban a világról állításokat tenni nem más, mint dobni egy szemantikai játékban, és az állítások igazságértéke e játékban kiszámítható. Ahogy Hintikka írja: „Egy P állítás minden igazolási kísérlete beleütközik egy éles elméjű, rosszindulatú és makacs ellenfél ellenállásába, akit a Természettel azonosíthatunk.”
[...]
Az az eszme, hogy a polimorf ellenféllel, a Valóval szembeszálljunk, formákat vivén belé, rákényszerítvén bizonyos játékos szabályok tiszteletére, nem új, és Hintikka állítása csak egyetlen szemtelen és szofisztikus változat. Mai lovagként ahelyett, hogy a Halállal vívna rendkívüli párbajt egy sakkpartiban, Hintikka a Természetet hívja ki a predikátumok Logikájának fegyvereivel; a fellépés ugyanaz.
Minden alkalommal arról van szó, hogy egy képzeletbeli rendet kényszerítsünk a tehetetlen, formátlan, piszkos keverékre, a Valóból fenyegető kuszaságra. A Haláltánc, a holtak középkori Tánca ennek egy másik arcát mutatja, ezúttal geometrikus játékot. Az egymásba fonódó mozgási pályákon végigkeringő, rémisztő halottak táncoló csontvázai csak vidító borzadályok az igazi halálban elrohadt igazi hullák elképzelhetetlen, ábrázolhatatlan tömegével szemben; ha a halál egy görbét rajzol föl, akkor inkább olyant, amilyent Peano képzelt el, folytonos görbe, melynek grafikus ábrázolása pontról pontra kitölti egy négyszög teljes felületét. E görbe rajza, ahogyan Sterne képzelte el a Tristam Shandyben, betölti azt a fekete oldalt, amelyben a szegény Yorick elmerült; ugyanígy képzelem el a Poklokba levezető utat, ahonnan semmilyen fonal nem tud kijuttani. A minoszi labirintushoz hasonló Pokol az egyik legrégebbi változat mindazok közül, amit a hintikkai Logika Lovagja kitalált.
(Jacques Roubaud: A nagy londoni tűzvész, fordította: Szigeti Csaba, L’Harmattan–ELTE, 2008, 231.) Magam pedig azt gondolom, hogy a halál akkor is aratna, ha tetszésünk szerint rendeznénk el a tiszteket az alapsoron — nem is arról van szó, hogy pesszimista lennék (inkább csak „realista”); azaz iszonyú nagyot tévedett (flegmán mellényúlt, gorombán nekemesett) az, aki a következő kijelentést intézte hozzám nem is oly régen, megkérdőjelezhetetlen kizárólagossággal, tévedhetetlen magabiztossággal: „[...] hogy akarsz-e élni. Mindketten tudjuk, hogy nem.” Egyszerűen csak erős a gyanúm, hogy rettenetes ellenfelünk mindig csal, vagy esetleg előfordulhat, hogy mi nem látjuk át rendesen a szabályokat. Ám mivel mindezt kikerülhetetlennek látom, a továbbiakban nem is áll szándékomban többet gondolni rá, mint amennyit érdemel — a partit így is, úgy is végigjátszom.
új kommentek