kklóóór

Elmondanám, ha tudnám, bár akkor is unnád, hogy ezek a furcsa nyáreleji éjszakák terhüket rám még durvábban pakolják, szívszorító némaságuk hogyan döf egyre csak át meg át, lázas üvöltésük darabokra vág; boldogok, akik nem tudják, hogy a szorongás nagy úr, és semmiből sem tanul, van gyufája szemberöhögni bárki képében, legyen az akár egy szerettem, ki csak élni akar, meglenni világában, gondja sincs rám, mert miért legyen, ha itt az öreg haver, magához hívja aztán még migrén cimborát is, mondom, arcomba röhög vicsorogva folyton az összes arc, s hogy igazán szép legyen, kiderül ám hamar, hogy ezt is csak én akarom, ezt is csak én vezénylem, kirojtosodott drótsodrony az idegrendszerem, tudatalattim huncutkodik velem, ennyi és ez — milyen szép.
 

nincs társaság, csak a saját, gondoló agyam, nincs meleg, mit őrizni kellene, voltaképp a nullával való osztást is, nagy szamár, megoldottam, sőt konkrétan semmi nincs; nincs gáz.
 

(Zene: Csató József)
 

Ugyan nem akarok belegondolni, mégis bele kell, végül párba áll fű és fa, látom és szinte érzem, a Holdig fröccsen a sár, a gyűlölettől nem lesznek pontosabbak a mondatok, ahogyan jobbak sem a gyötrelemtől, régi hozzáállás, amiről megfeledkezünk, az az én bajom, nem felszínes a fájdalom, obligát eső mindegyre, kopnak az idegeim, látom és szinte érzem, ami történt és történik szüntelen most már, „ezt akartam”, de hát minden rendben van, túl is vagyunk, ugyebár, a nehezén, még ha bele is döglök, legalább az örömeink szerények, egymillió űr, és nem is volt ott szív egy szál se, egymillió hiány, a friss sörhab nem gyönyör, a hűs vodka is csak rutin, jó az, aki rosszra gondol.

Az a 10 perc kellett volna még.
 

Ó, hát persze hogy napok, hetek, hónapok óta minden a legnagyobb rendben van, természetesen.

Mert semmi nyavajgás, mint olvasom, minek iszik, aki nem alkoholista, csak állunk dermedten, mint a fák, vidám mindent.
 

Ha ugyan lassan és talán körül­ményeskedve is, de immár tudomásul vettem, nem tévedtem nagyot, amikor annak idején azt találtam mondani, hogy pontosan annyi és az vagyok, amire és amennyire használnak — sőt e belátás már csak el sem keserít, mint valami egészen természetesre, úgy tekintek (fel? le?) rá; büdös a halpiac, mégis szeretjük, akár a városon végigzuhanó döglöttkutyaszagot vagy álomból riadva a kíméletlen, fel-felvillanó fényt, a tudott veszteséget és a gyötrésre emelt kezet, kínzó szelet vagy kárörvendő esőt; mintha nem lenne, lett volna, tegyünk úgy, mert úgy tenni kegyelmi állapot, lenni nem kevésbé; minden ütés halálos, aztán már nincs is semmi, hang, dér, fény megszakad, kienged, elejt; nincs, mi több lehetne annál, ami.

Nem is ezt mondtam.
 

„Fáj a fejem, fáj a faszom, ez még alliterál is, baszod alássan” — hozza elő valahonnan hátulról az erdélyi szlenget a kollega, miszerint szarik ő bele az egészbe, mert már nem érdekli, lódít ugyan, de ez legyen a legnagyobb bűne, nyomora tökéletes, túlcsorduló, felemlít egykor kisiklott párbeszédet („»Jó arc vagy!« »Hja, egy kudarc…«”), ám más miatt érzi egyre inkább olybá feltűnni, hogy egyik hét olyan, mint a másik, mert semmi nem történik, ami viszont mégis, azt nem is érintheti, értenie végképp feleslegesnek mondható, kérdései lennének, a világ így ér véget, de belealázkodik, nem bummal, csak nyüszítéssel; mitől lett vajon beteg, mi történt, hol a kéz — motyog csupán immár, Arizona Bayről is.

És tényleg nincs nyelv, csak nyelvhasználat.