kklóóór

„Az Avas egy hegy, az Avasi Keserű egy ital” — ahogy azt Ficsku Páltól (is) tudjuk; s hogy megmásszuk a hegyet, hogy érezzük az Avasi ízét, nem kevés (nem) mellékes dolgot kell végeznünk, óhatatlanul balgaságokba bocsátkozva, elkerülhetetlenül belesétálva bizonyos tévedésekbe; miközben az Avasi a sírva vigadást, a felhorzsolt bőrt is jelenti, mindenesetre mondhatjuk, hogy igazi miskolcikum.

Most pedig valahogy úgy állnak a dolgok, hogy az erősen hányatott sorsú verseskönyvem végre megjelenik az ősz folyamán a miskolci Szoba Kiadónál, már elő lehet fizetni rá (és szerintem meg is éri: az előfizetők a keménytáblás, védőborítós kiadásból kapnak, szemben a puhafedeles áruspéldányokkal) — egyéb infók, részletek, hírek a könyv Facebook-oldalán. Csősztök.
 

A „majd egyszer” az soha (majdnem úgy, ahogy a végtelen is nulla) — dadogja a kísérleti filozófus, aki már nem kíváncsiskodik, nyelvi önmegtartóztatás, de sem kérdez, verbális anorexia, választ végképp nem vár, kis bolond; beindul a dezinformációs protokoll már idő előtt, az ártatlan pillangó egyet csap szárnyával a brazil pampa fölött, azt’ nesze, és állítják már most, labilis vagyok, elmebeteg, pszichopata, de sőt az ördög maga, aki olykor vodkásüveget lát ott, ahol más templomot, a torony keresztje kevés, hogy eressze szabadon az akaratot, a mánia elkapott, és le se áll már, függősége visszavár, tornádó kél Japánban; miközben minden el van szúrva a szájbakúrt szívekkel, és egészen bizonyos, hogy nem csak a tragikus hősök némák, mondják, „te olyan jól vagy”, megrándul egy arcizom szemem alatt Miskolcon, s minden bizonnyal úgy is van az, ha már mondják, ám de viszont azonban rábaszna majd’ mindenki, ha valóban olyan volna, amilyennek festik, szorosra húzódik egy orgazmikus mandzsetta Budapesten; átkékültem az őszt, a telet, át a tavaszt is, most a nyarat, s alighanem mindent eztán — rémálmokról meg szót se többet.
 

Lesz az ember, aki ott se volt, ki megy ma divatba, móka, kacagás mindegyre, az énelbeszélő majd’ kibújik a bőréből, de nem szól, hallgat, elismeri, a mellébeszélés, a terelés, a hárítás és a projekció nem is hazugság, isten őrei lassan malmoznak; a másiknak meg feltett szándéka volt jó ideje megoldani a nullával való osztást, de feladta, és nem is azért, mert ő nem egy volt pénzügyminiszter, jelenlegi jegybankelnök, hanem mert belátta, a végtelen fogalma túl homályos ahhoz, hogy az inverz műveletben elfogadható legyen az x×∞=0 (mert gyanítja erőst, hogy x/0=∞), holott a végtelen maga a kézzelfogható, felérezhető semmi, ebben egészen biztos, a majdnem végtelen az neki majdnem nyóc; lesz az ember, aki ott se volt, kopnak az idegeim, nézem a száradó festéket.
 

Kezdj bele valami régibe, fontosak, állítólag, a dátumok, még ha egy kertész törpe vezeti is a naptárat már, „minden elmaradt, te rohadt geci”, hallom, talán gyűlölni kellene, mondják, hej, a kurva anyját, nincs itt más, csak a kierőszakolni, könyörögni, zsarolni, de vak vagyok, aki azért tudja, mit nem lát, és ne a vákuumról beszéljek, már az is baj, ha megszólalok, inkább mégse, csináljuk vissza, csináljam vissza, nincs figyelem, hiány a türelem, csak tétova sodródás a téridőben, ami más, egyetlen szép, régi sincs már számítani az új időt, „az ember, aki nem van”, Bábelből ömlik a fecsegés, fantomlüktetés, szanaszét cincál, kezdj bele valami régibe, a régi az újat hozza be.
 

őszinte reflektálatlanság, ezt kapom, ha „az én harcom a hátraarc”; a küszöbön állok, mint egy tévedésre mindig kész háború, és legyen majd préda a kikapós példa, mögöttem lakás, macskák, dől minden, előttem lépcsőház, elnézem, ahogy összeomlik minden, kicsit Bilbo voltam, a Zsákos, kicsit Belbo, Jacopo; mindenki jól nyomja, anyád is megmondta, aki egyszer padlót fogott, az ott is marad örökre, és akkor merő időpocsékolás vágyni bármire is; fejétől bűzlik a láb, sem nem baj, sem nem jó, de már nem érdekel, hogy erre vagy arra megy, csúszik félre, ezzel vagy azzal siklik el, ahogy párba áll végül fű és fa, korszerűtlen, könnyen megunható, dadogós sirám, napfényes bálterem; megnézhetem szégyelljem magam, szerettem volna erős lenni, vagy legalább annak látszani („ha gyenge vagy, barátom, legalább a hangot üsd meg”), bolhás képleteibe zárt a véglét, hiába ismerem a környéket, nem is vagyok; a végtelen szomorú, és ha volna is esetleg még valami mondanivalóm, itt az alkalom, hogy magamba fojtsam; van akinek Moszkva a vodka, másnak a szerelem — hát ki vagyok én, hogy holmi lopott fényeket kelljen elviselnem?

Ez az én otthonom, gyalogolj csak át rajtam Arizona Bay vagy Курский Залив felé, jobban már nem lehet kilapítani.
 

Tegnapelőtt belerúgtál egy kutyába a járdán, útban volt, bár pár lépéssel ki is kerülhetted volna — — —

Ötödikes vagy hatodikos voltam általánosban, megyei matematikaverseny, minden feladatot megoldottam, csak egy akart kifogni rajtam, de hát akkor sem tanultuk otthon még a deltoid képleteit — egy szimmetrikus konkáv deltoid területét kellett kiszámítani két oldalhossz és egy átló méretadata alapján — ha tudom a deltoid területszámítási képletét (melyet voltaképp ki is találhattam volna, olyannyira pofonegyszerű), két lépéssel egyszerűbben oldom meg, mint így, hogy mondjuk a háromszög képleteit használtam fel. Az oldalhosszakból és a hosszabb átlóból kiszámítható a rövidebb átló hossza, e×f/2 a terület, ehelyett kétszer éltem az f átlóval és az e-vel pedig egyszer sem; a hosszabb átló és a két hosszú oldal adta nagy háromszög területéből kivontam ugyanazon átló és a rövidebb oldalak adta kis háromszög területét — a megoldásom kétségkívül helyes volt, helyzetemben szerintem még frappáns, sőt talán elegáns is, valószínűleg mégsem fogadták el.

Ma az a kutya ugyanott feküdt, és fájdalmasan ugatva panaszolta föl neked a rúgást, te pedig értetlenkedve kerülted ki, mi baja is lehet veled, nem emlékszel — — —
 

A kezdőkörnél feláll a két pompás csapat, hazai és vendég, egymásra mered a két azonos erejű akarat, örömtől a gyászig, elhibázott alfától a megvetett omegáig.

Ha felnézünk, mégis látni ezt-azt még — marad kérdés, megéri-e a szemlélést, hogy talán mégis folytatható minden egy lágyságjelet követően, de zsebeim kiüríttettek, csakúgy, mint szívem —, és felrémlik egy kép, egy férfi fut a téren át, tudom, még ha nem is látom, kihez, kissé komikusnak érzem, végül úgyis mindegy, van-e történet, mert köszönet, az nem lesz, part azért még lehet, ha tenger nincs is, elmesélheted elrontott éneked, megnyílhat a föld a víznek, miben a hiba csak a zsák foltja, hát tanulj úszni, találkozunk az Arizona-öbölben, bűnös az „én” volna, az a nevetséges, aki csak nézem a férfit a téren át, szánalmas, hogy mindössze annyi jut eszembe, belőle is az a szép, régi lesz előbb-utóbb, és konkrétan semmi nincs ebben, csak ugyanaz az üresség, ahogy a kezdőkörnél feláll két pompás csapat, hazai és vendég, fájdalomban fürdik egy akarat, ugyanaz a magány, örömtől gyászig, ugyanaz az eltévelyedés a megengedett és elviselt dolgok között, elhibázott alfától megvetett omegáig.

Nincs is játszma, se üzenet, csak a legvége van, oda tartunk éppen, én nem szólok többet, ha „velem nem lehet beszélni”, és mert rühellem már, hogy baszik az isten.