kklóóór

A kiképzés, mert ez így megy, alighanem véget ért, bármi történjék (és meg is történik, az kurvaisten), csak az elvárás maradt meg, ennek bizony reszeltek, eseménykényszer a teljesítmény­horizonton, amikor már az emlékezés is luxus; talán korszerű a kesergés, de a megjelenítés végképp idejétmúlt, csendes éjjel megszállnak és leszarják a szememet, most derül ki, hogy semmivel küzdöttem egész életemben, a világ üres, mint egy szív, mégis hallom a műholdakat, lebeszélésben utazom, bár inkább kutyák lesznek azok, aludj csak, én majd átkozom az istent, és már bánod, hogy nem nekem akarsz elmondani mindent, hanem csupa ismeretlennek a semmit; valahogy mégis azt kell éreznem, elfelejtettem valamit, ahogy nevetni is immár; unom a sóvárgást, mert csak várok, hiába, holmi válaszokra, elegem van a magasztos érzésekből, valaki egész jól láthatóan kezd meghatódni önnön nagylelkűségétől, akkor mégis maradok inkább az integrálszámításnál, középszerű, tűrhető, primitív függvény vagyok, aki szeretné, ha valaki egyszer ráköszönne, és azt mondaná: „neked vettem ezt a tehenet”, szúrkálásra ideális; felhőtlen borult ég fölöttem, az egész élet egy szép nagy félreolvasás, kósza csillagok bennem.
 

Ki mondja meg, hogy tiltsam, mi bántott hazafelé menet, a valóság mindig sáros, ha már elhangzott a rémes dialóg („Mennem kell.” „Nekem is.”), melyet inkább nem hallok meg, csak kiabálok a kútba, mindhiába, tanuljak meg végre káromkodni, ahogy próbálunk görbületet látni az egyenesbe, mintha az reménytelivé tehetne bármit is, vegyek egy nagy levegőt és osszam szét, a fekete penge fölöttem töretlen, hát tegyél mellém egy betűt, számot vagy relációs jelet, szabódsz és szabadkozol, valaki holtra váltan baszik egy zuglói bérházban, mint az isten unalmában, de nyugi, csak megjátssza, majd nevetünk ezen is, egy félkész festmény nyomaszt hátulról, és tényleg van az úgy, hogy nincs más, lófasz a magasban; pusztán sterilizál a pillanat, amikor már mindegy, hol vagy, mert én nem vagyok.
 

A második korsó közepén erős felhangok, mintha majdnem véletlen, igazad van, maradjunk a gyenge hazugságok elkerülőmezőjében, kellene egy műsort csinálni ivóversenyből is, nem csak evősből, mint ama tévéműsorban, ne is mondd, tudom, hogy szerinted dobogós lennék, de hát az én szívem sem habostorta, és ha nem veszed észre, akkor is él, mocorog, dobban, bár most nem csattog, aztán majd úgy beszél, tőled tanult, hogy nem mond semmit, értsünk ebből, ez szép, köszönöm, kérem, befogom az orrom, ha szarban vagyunk, portérkép, mostan éhes disznókkal álmodom, ennyi az én kis titkom, mindig dühös vagyok, na meg hivatalból buta, hajnalban szóváltásba keveredem, „Kérem, őrizze meg a hidegvérét, és írjon” — mondják, „Alighanem épp most hagytam abba” — válaszolom azonnal, „Valakit viszek magammal” — replikázik a rézfaszú bagoly, projektálj csak, most már majdnem jól esik.
 

Lesz egyszer egy nagy levegő, amit megszeretsz, majd el is kívánsz valakitől, ha egy férfi, akkor egy nő, nincs „bűnös”, csak örökös vágy, szüntelen körötted forog, nincs „éden”, de sem „kelet”, fordulj ki, kis barátom, fordulj be, ahogy a nóta mondja, de sajnálnod sincs mit, hiszen fénykor nem is volt, kérdés annál inkább, de gyorsan odébbálltál, nehogy újra előkerüljön, csak üdvözölnek a saját katasztrófában, mert megtisztelő, hogy odamentél, és van az a nagy levegő, megszeretted, elkívántad, beszívod, tüdőd tüzétől eltelik, a buli ott van, ahol te, de beszorul a cirip a tücsökbe, a túlélés voltaképp a legnagyobb bűn, és van abban valami virágzó tehetetlenség, ha valaki egyszer csak egyes szám harmadik személyben kezd el beszélni magáról, nincs bennem szeretet, de sem boldogság, álmomban nem működött a space a klaviatúrán, és minden, amit egybeírtam, összeragadt teljesen.
 

Lesz egyszer egy fénykép, ami talán már most is volt, bámulom így, mint fehér rózsát az ülések között — véletlen sem láthat ott használt kotont a teleobjektívjére támaszkodó, amúgy már bakancslistát író külső megfigyelő, tisztán hallottam, ahogy azt üvöltötte, „halál”, itt valami eszébe juthatott, elmosolyodott majdnem, de lefelé görbült a száj, nem is kell írni már, kussolni muszáj, a semmi igazából sehogy sem lehet nagy — centizgetjük az üldögélést, mint akik szeretik, ha viszik, vonszolják, cipelik őket, tétován visszakérdezve, fog-e még valaha bármi is fájni, hazug a hívórím, nem hiányzik semmi, hazug a válaszoló, se kiköpni, se lenyelni, a ráütő meg pláne, nincs is fénykép, mert minek is, hogyan is, a csillagok meg vannak.