kklóóór

Lesz egyszer egy fénykép, ami talán már most is volt, bámulom így, mint fehér rózsát az ülések között — véletlen sem láthat ott használt kotont a teleobjektívjére támaszkodó, amúgy már bakancslistát író külső megfigyelő, tisztán hallottam, ahogy azt üvöltötte, „halál”, itt valami eszébe juthatott, elmosolyodott majdnem, de lefelé görbült a száj, nem is kell írni már, kussolni muszáj, a semmi igazából sehogy sem lehet nagy — centizgetjük az üldögélést, mint akik szeretik, ha viszik, vonszolják, cipelik őket, tétován visszakérdezve, fog-e még valaha bármi is fájni, hazug a hívórím, nem hiányzik semmi, hazug a válaszoló, se kiköpni, se lenyelni, a ráütő meg pláne, nincs is fénykép, mert minek is, hogyan is, a csillagok meg vannak.