kklóóór

A kiképzés, mert ez így megy, alighanem véget ért, bármi történjék (és meg is történik, az kurvaisten), csak az elvárás maradt meg, ennek bizony reszeltek, eseménykényszer a teljesítmény­horizonton, amikor már az emlékezés is luxus; talán korszerű a kesergés, de a megjelenítés végképp idejétmúlt, csendes éjjel megszállnak és leszarják a szememet, most derül ki, hogy semmivel küzdöttem egész életemben, a világ üres, mint egy szív, mégis hallom a műholdakat, lebeszélésben utazom, bár inkább kutyák lesznek azok, aludj csak, én majd átkozom az istent, és már bánod, hogy nem nekem akarsz elmondani mindent, hanem csupa ismeretlennek a semmit; valahogy mégis azt kell éreznem, elfelejtettem valamit, ahogy nevetni is immár; unom a sóvárgást, mert csak várok, hiába, holmi válaszokra, elegem van a magasztos érzésekből, valaki egész jól láthatóan kezd meghatódni önnön nagylelkűségétől, akkor mégis maradok inkább az integrálszámításnál, középszerű, tűrhető, primitív függvény vagyok, aki szeretné, ha valaki egyszer ráköszönne, és azt mondaná: „neked vettem ezt a tehenet”, szúrkálásra ideális; felhőtlen borult ég fölöttem, az egész élet egy szép nagy félreolvasás, kósza csillagok bennem.