A kezdőkörnél feláll a két pompás csapat, hazai és vendég, egymásra mered a két azonos erejű akarat, örömtől a gyászig, elhibázott alfától a megvetett omegáig.
Ha felnézünk, mégis látni ezt-azt még — marad kérdés, megéri-e a szemlélést, hogy talán mégis folytatható minden egy lágyságjelet követően, de zsebeim kiüríttettek, csakúgy, mint szívem —, és felrémlik egy kép, egy férfi fut a téren át, tudom, még ha nem is látom, kihez, kissé komikusnak érzem, végül úgyis mindegy, van-e történet, mert köszönet, az nem lesz, part azért még lehet, ha tenger nincs is, elmesélheted elrontott éneked, megnyílhat a föld a víznek, miben a hiba csak a zsák foltja, hát tanulj úszni, találkozunk az Arizona-öbölben, bűnös az „én” volna, az a nevetséges, aki csak nézem a férfit a téren át, szánalmas, hogy mindössze annyi jut eszembe, belőle is az a szép, régi lesz előbb-utóbb, és konkrétan semmi nincs ebben, csak ugyanaz az üresség, ahogy a kezdőkörnél feláll két pompás csapat, hazai és vendég, fájdalomban fürdik egy akarat, ugyanaz a magány, örömtől gyászig, ugyanaz az eltévelyedés a megengedett és elviselt dolgok között, elhibázott alfától megvetett omegáig.
Nincs is játszma, se üzenet, csak a legvége van, oda tartunk éppen, én nem szólok többet, ha „velem nem lehet beszélni”, és mert rühellem már, hogy baszik az isten.
új kommentek