őszinte reflektálatlanság, ezt kapom, ha „az én harcom a hátraarc”; a küszöbön állok, mint egy tévedésre mindig kész háború, és legyen majd préda a kikapós példa, mögöttem lakás, macskák, dől minden, előttem lépcsőház, elnézem, ahogy összeomlik minden, kicsit Bilbo voltam, a Zsákos, kicsit Belbo, Jacopo; mindenki jól nyomja, anyád is megmondta, aki egyszer padlót fogott, az ott is marad örökre, és akkor merő időpocsékolás vágyni bármire is; 
fejétől bűzlik a láb, sem nem baj, sem nem jó, de már nem érdekel, hogy erre vagy arra megy, csúszik félre, ezzel vagy azzal siklik el, ahogy párba áll végül fű és fa, korszerűtlen, könnyen megunható, dadogós sirám, napfényes bálterem; megnézhetem szégyelljem magam, szerettem volna erős lenni, vagy legalább annak látszani („ha gyenge vagy, barátom, legalább a hangot üsd meg”), bolhás képleteibe zárt a véglét, hiába ismerem a környéket, nem is vagyok; a végtelen szomorú, és ha volna is esetleg még valami mondanivalóm, itt az alkalom, hogy magamba fojtsam; van akinek Moszkva a vodka, másnak a szerelem — hát ki vagyok én, hogy holmi lopott fényeket kelljen elviselnem?
Ez az én otthonom, gyalogolj csak át rajtam Arizona Bay vagy Курский Залив felé, jobban már nem lehet kilapítani.
új kommentek