kklóóór

A „majd egyszer” az soha (majdnem úgy, ahogy a végtelen is nulla) — dadogja a kísérleti filozófus, aki már nem kíváncsiskodik, nyelvi önmegtartóztatás, de sem kérdez, verbális anorexia, választ végképp nem vár, kis bolond; beindul a dezinformációs protokoll már idő előtt, az ártatlan pillangó egyet csap szárnyával a brazil pampa fölött, azt’ nesze, és állítják már most, labilis vagyok, elmebeteg, pszichopata, de sőt az ördög maga, aki olykor vodkásüveget lát ott, ahol más templomot, a torony keresztje kevés, hogy eressze szabadon az akaratot, a mánia elkapott, és le se áll már, függősége visszavár, tornádó kél Japánban; miközben minden el van szúrva a szájbakúrt szívekkel, és egészen bizonyos, hogy nem csak a tragikus hősök némák, mondják, „te olyan jól vagy”, megrándul egy arcizom szemem alatt Miskolcon, s minden bizonnyal úgy is van az, ha már mondják, ám de viszont azonban rábaszna majd’ mindenki, ha valóban olyan volna, amilyennek festik, szorosra húzódik egy orgazmikus mandzsetta Budapesten; átkékültem az őszt, a telet, át a tavaszt is, most a nyarat, s alighanem mindent eztán — rémálmokról meg szót se többet.