„Fáj a fejem, fáj a faszom, ez még alliterál is, baszod alássan” — hozza elő valahonnan hátulról az erdélyi szlenget a kollega, miszerint szarik ő bele az egészbe, mert már nem érdekli, lódít ugyan, de ez legyen a legnagyobb bűne, nyomora tökéletes, túlcsorduló, felemlít egykor kisiklott párbeszédet („»Jó arc vagy!« »Hja, egy kudarc…«”), ám más miatt érzi egyre inkább olybá feltűnni, hogy egyik hét olyan, mint a másik, mert semmi nem történik, ami viszont mégis, azt nem is érintheti, értenie végképp feleslegesnek mondható, kérdései lennének, a világ így ér véget, de belealázkodik, nem bummal, csak nyüszítéssel; mitől lett vajon beteg, mi történt, hol a kéz — motyog csupán immár, Arizona Bayről is.
És tényleg nincs nyelv, csak nyelvhasználat.
új kommentek