Álmomban egy férfi, csak azért, hogy tényleg az őrületbe kergessen, ismerősnek jelölt.
Holtvágány, amire felfektettem magam vergődve és sodródva az időben már mióta, öntudatlan még épp nem, de tehetetlen mindenképp; legyek szerelmes, mondja Kierkegaard, vagy ne legyek szerelmes, mindenképp megbánom, mondja szerelmem, mire az adekvát válaszom, ami maga a terv, megrettenti, bár készséggel elismeri, igazán szép, sőt szentimentális idea, illik hozzám, hozzá kevésbé;
ugyanígy illene a meggörbített tér is, magamra húznám, pontosabban kifordítanám, és az borítana be, állítja, a világrend nem borulna, csak egy alávetett vetődne ki, a szubjektum objektiválódna nyomtalan, röhögök cinikusan; régi szenvedélyem a kötött pálya, a választott fixáltság, és az ebben csak látszólag paradox módon megjelenő abszolút szabadság, ezért is esik választásom a sínekre, melyek nem érnek össze a végtelenben sem, csak bandzsítok, csak a fogam vacog, dadogom; miért nem ütötted meg magad, kérdezi szerelemem, de választ nem vár, где же ваши руки?, kérdezem, választ nem várok, csak halkan mantrázni kezdek, mert nem akarom tudni, ki várakozott azon a megfáradt kocsmateraszon, ülök a vonaton, de nem a vonaton, hanem a tüzes istenfaszán, csúnya embereket kell látnom, néznem; a szép gyűlöl, félem — dehogy beszélt hozzám a szerelmem, épp csak a levegőt vette rosszul.
Amikor felébredek, arra gondolok, hogy tényleg az őrületbe kergessen, ismerősnek jelölöm azt a férfit.
Elhangzott 2013. október 19-én a szabadkai vasútállomáson, a VI. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon.
új kommentek