Mert az elmúlt napokban (és hetekben és hónapokban) sok minden történt és mégis mintha mi sem történt volna, akarom mondani, mert már megint elbaltáztam a konjugációt, semmi nem történt, és mintha mi sem történt volna, holott;
és mert aztán az volt, hogy semmit sem bírtam tenni, hideg rázott, szorongás fektetett, hogy a többiről már ne is beszéljek, pedig elméleteim természetesen vannak, de sőt tudom, amit tudok, és bár ne tudnám, minek is tanultam meg olvasni;
vagy mert most már képes vagyok lemondani nosztalgiáról, konfúz tükörképről, legyen akár pontos —
ezért nem gondolhatom, hogy jogom lenne kérdéseket feltenni (ha nincsenek válaszok, akkor eleve erkölcstelen kérdezni is), sőt voltaképpen megszólalnom sincs;
és ugyanezért nem beszélhetek méltatlan helyzetekről sem holmi időzítésre vagy otrombán tompuló csöndekre hivatkozva, eszembe sem juthat térkép, semmi metafora, pláne szószedet egy adott lexikonból vagy szótárból, jó esetben is csak dadoghatok, szégyenkezve mindenért;
valamint mindezek miatt néznem, látnom is tilos az összes kontúrt, melyekhez egyébként közöm bár volna ugyan, de nincs, nemhogy felismerni;
viszont kijelenthetem, hogy igenis jogom van nem félni a haláltól.
Nézem a fehér rózsát az ülések között.
új kommentek