Eljött az este.
És el is fog jönni újra meg újra,
mert el kell jönnie.
Szép este.
Hold, győzedelmes Hold. Hájas, vöröslő telihold, az éj szinte világos, mint nappal; a holdfény végigsodródik a földön, és gyönyört, kínt, gyönyört hoz. A nárcisztikus éjszakák teli torokkal üvöltött hívását is magával hozza, a szőrszálaid átfésülő lágy szél érdes, féltékeny suttogását, a csillagfény tompa, kiábrándult jajgatását, a léha hold víztükörről felhangzó, fogcsikorogtató szűkölését. Ezek mind a Kellet szólítják. Ezer rejtett hang szimfonikus sikoltása, a belső Szükség sírása, a Hátsó Utasé, a hűvös, csendes, ritkán nevető harmadiké, a Holdtáncosé. Azé az éné, aki nem-én, aki gúnyolódik velem, aki éhségével és szomorúságával rám tör. Azzal, hogy szükség van rá. És most már nagy a Szükség; kínoz, kegyetlenül kalkulálva, kínban keményedve kecsegtet kielégüléssel, nagyon erős, pattanásig feszült és készen áll — ennek ellenére vár és figyel. Én sem tehetek mást.
új kommentek