kklóóór

A reggelnek ne legyen reggelíze, és bizony néha csak műkedvelő ugródeszka az ember, saját tragédiája nincs neki, esetleg olykor puszta létra, melyen felhágva el is kell lökni azt mint szükségtelent — semmi kis palló az emberiségnek, első osztályú dobbantó egy embernek; s bár a szabad akarat elég macerás dolog, és a nevek, akármilyenek is, olykor nagy cécót okozhatnak, de azért mégsem lehet mindent a függőségre fogni. Hősünk ott áll, csak áll ott, „a kutyától fosok, az embertől hányok” — mondja, én sem tehetek mást; egy félreértés képletei közé keveredtünk mind, diadalmas vereség és annak őszinte öröme, miközben a háttérben visszhangzik a trió kanalizált kánonja, kanonizált röhögése.
 

És amikor nem tudok elaludni a saját hangomtól, előfordul, ahogy mint a hústűket, melyeket általában csak süteményszurkálásra vagy kiszámítottabb, rigorózus esetekben húsok összetűzésére használnak, akkurátusan a kézfejembe, majd a körömágyba, végül pedig a köröm alatti puha, nyers húsba szúrom, zsibbad a jobbom, hadd érezzem, fájjon egészen, és aztán tűnjön el, elképzelek, csak úgy, ezt meg azt.
 

Talán semmi különös nem történik, ha ma önfeledten táncol a néma, kutyát idomít vagy épp angolra tanít a bolond, esetleg mint akkor, több évnek előtte, mikor egy nap volt, hogy nem mondtam csütörtököt, szerdára péntek jött, és mintha mi sem történt volna, észre se vettem, csak ködverés, csak fellengzős, mindent magába öklelő szürke szitálás.