kklóóór

Simán csak megállni.

Mintha kezdődhetnék
ott, egy szó hangjaként,
hol hangom elhalt,

melyet nem tudok kimondani.

Mennyi csend
jött létre
ebben a gondolkodó húsban,
belül a szavak
dobverése, mennyi szó

veszett el világszerte
bennem, és így tudható,
hogy magam ellenére

itt vagyok.

Már ha ez a világ.
 

És van, hogy nem tudok elaludni a saját hangomtól; éjjel Félálom Doktornő kérdez, válaszolok, s mikor tudatosul, hogy pusztán az agyam teszi föl a kérdéseit, nemcsak a doktornő tűnik el, hanem a dilemmái is (például ez: „Mérgem, mérgem, kedves férgem, ki a legszebb a vidéken?”); és csak hagyom a fagyos szavakat másra.
 

Ismét előfizető-gyűjtő akcióba kezdtünk — részletek a Műút-blogon.

És ne feledjük: „úton lenni boldogság”.
 

hogy voltaképpen egyetlen épkézláb mondatot sem bír leírni az ember (kimondani is csak akadozva, fel-feldadogva), s nem is mintha valami probléma lenne, hanem csak úgy, generikus bénultsággal, dr. Akut nem rendel; hát megpróbálom visszalopni a mondatom, barátom sármosan lenyúlta talált szlogenem ismét magamévá teszem: minden költő majom, így szólal meg az etikai sziréna, és fusson, akinek nincs bora — — —
 
 

Bortalan appendix a nem kijáratból, lárvás-daliás idők, van az úgy a vers címe, s bár nehezen „hozható”, mégis ide kívánja magát a kis akaratos: „ha lehetne bármit is arc nélkül csinálni. / ennek van itt az ideje, erre vágyni csak; / múlnának már el felőlem, rohannának másfelé, / tegeződnének idegenekkel filléres menedékeim. // egész kis vagyont a másik poklába fektetni, / majd egyszercsak üresen hagyni mellette / a nekem fenntartott széket, magyarázat nélkül. // a falban nincs annyi hely, amennyi neked és nekem kell. / egyetlen üreg (itt masíroznak naiv álmaim), / kettőnk kevés porának elég is, legyen legalább ez közös. / persze a hozzátartozók panaszkodnának szorgalmasan. // valami hang van még az arcban: fesd a hajad vörösre! / nem elég szerelem egy, túl sok szerelmes egy? / megártott a matematika; igazad van, nem számítok.”