kklóóór

„Ürességed inspiratívabban kong.”
 
 

Ha egyértelmű, hogy (1) minden vonal felfeslik (és nem is feltétlenül azért, mert a csodajelet nem vesszük észre), és ha a kijelentés banalitása ellenére is leginkább (2) atomizált, magányos véglényeknek tűnünk föl, valamint ha (3) most tél van, zengő érc és hólánc és halál, akkor még (4) a szomorú karc is elmosódik, (5) rend csak kívül lehet, már ha — és (6) a kimetszett („meg­szüntetve megőrzött”) egyik vagy másik fél sem út. Azaz (7) nem tudok én, nem szeretek semmit, holott csak (8) a tudatalattim meg a felettes énem szórakozik kedélyesen, miközben (9) tettem, amit nem tettem, és mondtam, amit nem mondtam, csak (10) ledermedek, ha mintha már mást dermesztettem volna kővé — s meglehet, (11) minden egész meggyötör, akkor is csak a szerepeket játsszuk túl —, (12) a démon úgysem hibázik, és (13) már az sincs, hogy ha nem változtathatsz meg semmit, akár ki is rúghatsz a hámból, mert nincs hám, és (-1) nincs kígyó, nincs béka, szentelt víz van és búzakenyér; kétezer-tizenkettő január egy, dél.
 

zengő érc és (mert mit tudok én tudásról) hólánc (csak azt a pszeudo-istenélményt [ha inni kezdek]) és halál.
 

„Úgy tudjuk, hogy minden szépség csak eszköz, módszer, mellyel öntudatlan asszociációkat kelt bennünk a művész, és ez az egyedüli tartalma. A vonal csak vonal és a ritmus kelepelés, míg millió »egyébnek« öntudatlan érzése nem lesz muzsikává általa. Sohase vonalak hatnak és rendítenek meg bennünket, hanem csak az élet, mely beléjük van bűvölve, melynek százfelé bomló, rebbenő elemeit itt egyetlen érzésben tudjuk összefájni.”

(Balázs Béla: Erotikus művészet és művészi erotika, Nyugat, 1914/6.)