kklóóór

Kedves(?) […]₁,
szíves üdvözletem küldöm […]₂-ről. Az időjárás csodálatos, a szállás kiváló, és az ellátásra sem lehet panaszszavunk. Az éjjel álmodtam veled, biztos mert nem tudtam hová tenni gratuláló leveled, melyben a „végre, végre” érzésem szerint arra vonatkozott, hogy most te „megnyugodtál” — mintha tehát azzal, ameddig eljutottam, semmissé, elfelejthetővé, lényegtelenné válna minden korábbi „dolog”, mintha ezzel „el lenne intézve”. Érdekes elképzelés, meg kell hagyni, de nyilván használható.

Tegnap azt találta mondani […]₃, hogy aki túl sokat tud, annak nehéz nem hazudnia. Erre […]₄ később úgy válaszolt, hogy ha leírna egy jó mondatot, és az véletlenül két rímelő sorból állna, az rossz lenne. Valami miatt úgy érzem, mindkettejüknek igaza van és ugyanakkor egyiküknek sem. Ez érthető?

Az álomban pedig próbáltunk beszélgetni, láthatóan zavarban voltál, ahogyan soha nem vagy zavarban — nem tudom, hogyan és miért kerültem abba a konyhába, ahol te épp főzéshez készülődtél, s közben kissé akadozva, majdhogynem dadogva mondtad el, hogy Prágába költöztök, bár egy szót sem tudsz csehül, de nincs is szükséged rá, meg hogy Melinda Melióra lett a lányotok neve, én pedig csak hallgattam, semmit sem kérdeztem, órára, tükörbe, más szemébe nem pillantottam, lakásról, albérletről, macskáról, munkáról, abortuszról sem — de hát, ahogy magad mondtad, ti, nők, nem ismeritek a harcteret, ti magatok vagytok az. De ki kezdte a háborút, ki a versenyt?

Megint vészjóslóan erősek a szelek, képtelenül szürke az égbolt. A fasor csak egy fasor, a kávé csak kávé — a szavak csak szavak. Most már ezt is tudom, mert beláttam, mint TD Beuyst és a nyulat.

Mesélés utánig megtart a tartalék.
 

„itt elaludtam, s ti nagyapák
lettetek azóta, emlékeim”
(kemény istván)

semmi emlékem nincs 1956-ról.

magam nem vagyok megáldva olyan precíz prenatális memóriával,
mint apám legfiatalabb öccse, aki 1960-ban született.
vagy tizenöt éve történt, erre nagyjából emlékszem,
hogy egy nyári este egyszerre három autó állt meg házunk előtt,
melyekből váratlan nagybátyáim szálltak ki családostul,
felsorakoztak, majd a nagyszoba szőnyegén telepedtek le,
ennyi nagy, büszke, hiú orr, ennyi kabai együtt mikor is utoljára,
csak csatában vagy temetésen, meg akkor, azon a nyári estén,
fehér nap, ritka ünnep; kedélyes anekdotázás családi hagyomány szerint.

hogy „emlékszel, bazmeg, amikor elmentél foki pityuhoz?”,
vagy hogy „a fater akkoriban nagyon dolgozott” —
„na persze, meg minden évben vágtunk disznót otthon”;
és főleg: „nem úgy volt az, töki!”
aztán az 56-os történetek.

hogy csodálkoztak, milyen gyorsan bevezették a szomszéd faluba az áramot,
olyan fényességet láttak a tanya november eleji éjszakájában,
és csak csodálkoztak, hogy egyszerre elindult a falu rettenetes dübörgéssel,
mert a szovjet tankok voltak azok; „erre én is emlékszem”,
mondta a 60-ban született nagybátyám, nevetés;
ahogy 2006-ban is, ismét nálunk, nem csatában, de temetésen.

(2006)
 

(Tétényi Csaba rajza üvegre gravírozva)
 

(a Zemlényi család festménye)
 

nem kérdés, hogy nincs benne köszönet.

Közben a húsgépek testén kukacként másznak a nevetések, Misa bácsi pedig gondol egyet, és felakasztja magát. Így van ez...

Alszik a húsrobotok Földje.

Nincs tudomása arról, mi vár rá.
 

A viharról, de főleg a villámlásokról és az azokat követő dörgésekről persze gyakran a dögök jutnak eszembe, hogy megrémültek mindig ezektől, menekültek is az ágy alá, vagy még inkább valamely szekrény mögé, a lehető legnehezebben megközelíthető helyre — hülye az ember, nem is csak mert olykor bizony nagyon hiányoznak neki egyes lények, de mert a legtöbben mintha elfelejtettek volna félni például a mennydörgéstől, az istennyilától, mintha fölötte állnának a természetrendnek.