Kedves(?) […]₁,
szíves üdvözletem küldöm […]₂-ről. Az időjárás csodálatos, a szállás kiváló, és az ellátásra sem lehet panaszszavunk. Az éjjel álmodtam veled, biztos mert nem tudtam hová tenni gratuláló leveled, melyben a „végre, végre” érzésem szerint arra vonatkozott, hogy most te „megnyugodtál” — mintha tehát azzal, ameddig eljutottam, semmissé, elfelejthetővé, lényegtelenné válna minden korábbi „dolog”, mintha ezzel „el lenne intézve”. Érdekes elképzelés, meg kell hagyni, de nyilván használható.

Tegnap azt találta mondani […]₃, hogy aki túl sokat tud, annak nehéz nem hazudnia. Erre […]₄ később úgy válaszolt, hogy ha leírna egy jó mondatot, és az véletlenül két rímelő sorból állna, az rossz lenne. Valami miatt úgy érzem, mindkettejüknek igaza van és ugyanakkor egyiküknek sem. Ez érthető?

Az álomban pedig próbáltunk beszélgetni, láthatóan zavarban voltál, ahogyan soha nem vagy zavarban — nem tudom, hogyan és miért kerültem abba a konyhába, ahol te épp főzéshez készülődtél, s közben kissé akadozva, majdhogynem dadogva mondtad el, hogy Prágába költöztök, bár egy szót sem tudsz csehül, de nincs is szükséged rá, meg hogy Melinda Melióra lett a lányotok neve, én pedig csak hallgattam, semmit sem kérdeztem, órára, tükörbe, más szemébe nem pillantottam, lakásról, albérletről, macskáról, munkáról, abortuszról sem — de hát, ahogy magad mondtad, ti, nők, nem ismeritek a harcteret, ti magatok vagytok az. De ki kezdte a háborút, ki a versenyt?

Megint vészjóslóan erősek a szelek, képtelenül szürke az égbolt. A fasor csak egy fasor, a kávé csak kávé — a szavak csak szavak. Most már ezt is tudom, mert beláttam, mint TD Beuyst és a nyulat.

Mesélés utánig megtart a tartalék.