„itt elaludtam, s ti nagyapák
lettetek azóta, emlékeim”
(kemény istván)
semmi emlékem nincs 1956-ról.
magam nem vagyok megáldva olyan precíz prenatális memóriával,
mint apám legfiatalabb öccse, aki 1960-ban született.
vagy tizenöt éve történt, erre nagyjából emlékszem,
hogy egy nyári este egyszerre három autó állt meg házunk előtt,
melyekből váratlan nagybátyáim szálltak ki családostul,
felsorakoztak, majd a nagyszoba szőnyegén telepedtek le,
ennyi nagy, büszke, hiú orr, ennyi kabai együtt mikor is utoljára,
csak csatában vagy temetésen, meg akkor, azon a nyári estén,
fehér nap, ritka ünnep; kedélyes anekdotázás családi hagyomány szerint.
hogy „emlékszel, bazmeg, amikor elmentél foki pityuhoz?”,
vagy hogy „a fater akkoriban nagyon dolgozott” —
„na persze, meg minden évben vágtunk disznót otthon”;
és főleg: „nem úgy volt az, töki!”
aztán az 56-os történetek.
hogy csodálkoztak, milyen gyorsan bevezették a szomszéd faluba az áramot,
olyan fényességet láttak a tanya november eleji éjszakájában,
és csak csodálkoztak, hogy egyszerre elindult a falu rettenetes dübörgéssel,
mert a szovjet tankok voltak azok; „erre én is emlékszem”,
mondta a 60-ban született nagybátyám, nevetés;
ahogy 2006-ban is, ismét nálunk, nem csatában, de temetésen.
(2006)
új kommentek