Már van egy hely a világon, Megvetett Adolf udvarában, ebben a fertőtlenített, lelakatolt és elfelejtett udvarban, ahol mélyzöld vadrózsa futotta be kívül-belül az épületeket és a személyzetet, ott, ahol maga a förtelmes uralkodó volt kénytelen bezárkózni egy toronyba nagyhatalmú lánya elől, aki már soha-soha-soha nem kacag, de huncut és édes fény nyugszik a tekintetében, az a fajta egyszerű, önfeledt vidámság, melytől apja, a nyirkos kezű király egy toronyba záratta magát, és onnan gyűlöli, egyszóval van már egy hely a világon, ahol most az az egyetlen lány él, aki elszabadult tőlem, az egyetlen, aki joggal hiheti, hogy kiismert, az, aki kiégetett, közömbössé tett, lealacsonyított, megutált, elszörnyedt és megszökött tőlem, és aki most a távolban nem tud megszabadulni attól a belső melegségtől, szeretettől és vidámságtól, ami miatt az apját a toronyban, engem pedig itthon fojtogat a sírás, s aki miatt a zöld vadrózsaindák már kilencvenkilenc éve kúsznak ki a világba a toronyból, hogy végre engem ejtsenek foglyul, mert az öreg király barbár parancsa, hogy jöjjenek udvarába az ifjak, és szomorítsák el a lányát, keserítsék el, bírják legalább egyszer sírásra, hogy ő végre egyszer lejöhessen a toronyból, tegyék szerencsétlenné, öljék meg a lányát, és lehetőleg én legyek az, én, mert a lánya engem szokott megátkozni azzal, hogy szeretettel mosolyog föl az udvarról a toronyba, noha a szórakozott vadrózsatenger össze-összeszurkálja a testét, és a király gestapója a torony falánál évről évre kivégez egy ifjút, mert egyikük sem bírja elszomorítani a király lányát, aki önfeledten mosolyog, s mégis visszavár engem, visszavár, hogy elhozzam neki ezt a mesét, és végre teljesen boldogtalanná tegyem.
(Kemény István: Témák a Rokokó-filmből,
Holnap Kiadó, Budapest, 1991, 7–8.)
új kommentek