Nincsen bennem mesélőkedv semmi, ahogyan történeteket sem szeretek kitalálni; egyes vélemények szerint a dialógus nem más, mint „a lefordíthatatlan lefordítása” — eszerint valóban nem látom fától az erdőt, vagy mégiscsak igaznak bizonyulhat, amit a napokban tudtam meg magamról: „nem megkeseredett vagy, hanem gonosz”, és ehhez járulhat még egy apró adalék: „a monitor fölött glóriával lebeg a fejed, néha a glóriát ördögszarvak váltják fel, nagyon édes” — hja, képzelem. Bár való igaz, ha gondosan megvizsgáljuk magunkat, igen hamar belátjuk, hogy bensőnk is csupa ellentmondás és rugalmasság. Magamat sem tudnám egyértelműen, megbízhatóan, zavar és félhomály nélkül jellemezni.
— Miért nem tudsz te soha semmi odaillőt mondani, amikor megpillantasz egy lányt? Miféle varázslat bogozza össze úgy a nyelved, hogy csak és kizárólag ostobaságok hagyják el a szádat, már ha egyáltalán meg bírsz szólalni?
— Mindez csak afféle elmebéli nyelvbotlás…
— Van, amit be kell magolni; majd elmagyarázom, hogyan.
— Egy félig megértett titok sokkal ártalmasabb, mint a teljes tudatlanság.
— Még magadra vennéd, ha megbántanálak.
— Ahogy mondod, úrnő. Ülök a hóban egy zsák dión. És kérlek, hagyj engem főni a gyűlöletemben.
„Itt ül valaki” — ez is milyen haszontalan mondat, kínomban vigyorgok inkább (ezt nézik olykor tévesen sármos mosolynak). Meglehetősen földhözragadt ember vagyok, gyűlölöm azt az embertelen bölcseletet, mely megveti és elnyomja a testet. Ne keményítsük meg szívünket a testi gyönyörök ellen, de ne is zárjuk őket túlságosan szívünkbe. Nem mondom, hogy a lélek tapadjon a gyönyörökhöz, vagy pláne fetrengjen bennük, de simuljon megértően hozzájuk. Ha táncolok, táncolok; ha alszom, alszom; ha iszom, iszom stb. — boldog bosszúbaszást kívánok!
És a bálkirálynő ennyit mond: „szopjál, geci!”
új kommentek