Beállok a magasságmérőbe, 181 centimétert mutat; lefekszem, az eredmény 183 centi. Üvölt a sláger: „Annak idején hogy is mondtad, testvér? / »Nem érdemes élni az ilyen pillanatokért, / Minden semmi semennyi — a semmiért«?” — ne is keressük, honnan az ellenfény, mire a zene elül, feltámad a szél, és majdnem ugyanaz a jó öreg, kavargó por, széles közöny, miből kiragadtatom néha. A semmi valóban fura.
Ahol mások továbbmennek, ott állok meg én: egy csomó minden van a fejemben, csak hát ugyan minek, ha nem tudok élni vele. Az ember minden jót káprázatnak vélhet saját magában — de bennem nem mesterségesek a romok. És tegyük össze a kezünket: egy hely leírásában élünk, nem magán a helyen — de azért mégis reménykedem, hogy szól majd valaki, amikor értelmet nyer az „etikus” szó. Lerövidítem, jót vágyó ronda lélek, a teljes arcszőrzetem, mert ezt kérték — szép, mint egy ördögnek eladott lélek (easy come, easy go).
És van csapda: amiket írok, talán csupa gyengeség, de akkor nyilván képtelen vagyok kihozni magamból a lényegit. „Történik valami, megpróbálod leírni, és vagy túldramatizálod, vagy aluljátszod; eltúlzod a rossz részeit, vagy nem veszel tudomást a fontosakról” — szól a replika; de hát nagyra vágyom, és ebben testesül meg ama hűvösségeszményem is.
Beleszédülök a magasságba. Két súlyos bankó. Szégyen.
(Hajas Tibor: Kényszerleszállás)
új kommentek