„Nagy a kísértés a feltárulkozó, a nyílttá tett szellemet akarni.

Ahol a saját tisztességünk határaiba ütközünk, ott mintegy gondolatörvénylés támad, végtelen oknyomozás, regresszus: mondani mondhatjuk, amit mondani akarunk, előbbre nem vezet.

Lessingnél olvasom (a Bibliáról szólva [Lessing: Az emberi nem nevelése, 48–49. §]): »Tegyük még hozzá a kifejezésmódot és a stílust… telis-teli tautológiákkal, ám olyanokkal, amelyek az elmét köszörülik, amennyiben hol valami mást látszanak mondani, és mégis ugyanazt mondják, hol meg ugyanazt látszanak mondani, és alapjában véve valami mást jelentenek vagy jelenthetnek.«

Ha nem egészen tudom, hogyan kezdjek el egy könyvet, az abból adódik, hogy valami még tisztázatlan. Mert legszívesebben a filozófia írott és szóbeli közléseivel, kvázi a könyvekkel kezdeném.
És itt találkozunk a »Minden folyik« nehézségével. És egyáltalában, tán ezzel kellene kezdeni.

Aki csupán előbbre tart a koránál, azt egy napon a kor beéri.”

(Ludwig Wittgenstein: Észrevételek,
ford.: Kertész Imre, Atlantisz, 1995, 17–18.)