kklóóór

[…] és hogy akkor most konkrétan csak tengek-lengek az időben, közhelyes fordulattal elégítem ki szentimentalizmus- és kesergésigényemet, mint aki azt sem tudja, hol van, sőt olykor önnönmagára is rácsodálozik, ki ez az ember, ismerni vélem, mégis elég idegennek tűnik föl, de most éppen az az érzésem, másnak is idegennek tetszhetek, s bár épp nem cibál a szél, a nap sem süt, maradok a kimért, hűvös estében (ez maradt állandó hajnal óta), a kimértség átterjedt másra is, úgy érzem, nincs elkápráztatás, se meghökkentés, csak az összehúzódó, elboruló szempár van, és új rablói a nyárnak, mondják, ülni a kőre, hátra se nézni, elvigyorodni: nem könnyű az máma a vén kecskének, nyelni a borra-, húzni a talpalávalót se — ördögöt kapva hátulról, álmodva piros delfinnel, démoni üzlet, bakkhuszi álom a vérrel —, hát törekedjünk beljebb, fentebb, búfeledésbe, töltekezésbe, vad szerelembe, angyali mélybe’ zúgjon a jóság […]