„Nem biztos, hogy olyan rossz elveszettnek lenni, nehéz szívvel ébredni reggelenként, vagy délben, átsóhajtani pár napot, kiszállni kicsit mindenből, este mondjuk kellemetlen lefeküdni egyedül, ez megúszhatatlan, de miért lenne baj bármi is, nem egyszer élünk, gondolom. Nem megszűnni jó, nem azt mondom, teljesen eltűnni, mint az elsüllyedt sziget, amelyik megunhatta, hogy alacsony színvonalon vitatkoznak rajta, lebukott a Bengáli-öböl vize alá, nemrég történt, apró kis földdarab volt, elfelejtettem a nevét, pedig tudhatnám, mert nem fontos. Ciklon hozta létre annak idején, nem olyan régen egyébként, a semmiből emelkedett ki a tengerből India és Banglades között félúton, remek lehetőséget adva a két ország vezetőinek, hogy harcba szálljanak érte a partjainál remélt gáz- és olajlelőhelyek miatt, évtizedekig vitáztak, egy lakatlan, kilenc négyzetkilométernyi helyről van szó, legmagasabb pontja apály idején két méterrel emelkedett ki a vízből. Ezen ment a bruszt, míg közbe nem lépett a természet, indiai és bangladesi emberek, elmentek ti a picsába, klímaváltozással oldom meg a problémátokat, kapjátok be, jött a vízszintemelkedés, belepte a szigetet, eltűnt, de úgy, hogy nyoma sincs a műholdfelvételeken.”

(Egressy Zoltán: Szaggatott vonal,
Kalligram, 2011, 72–73.)