kklóóór

Nem szól zene, nem világít be fény semmit, de még csak rá sem, holott voltaképp „egyszerű” a képlet, belépnek, előszoba, konyha, és nagyobb éhség, nagyobb szomjúság az, ami beviszi őket a hálóba, mint amely visszatarthatná, hogy a küszöböt se lépjék át — óvatos, frigid elme, melyben a kockák csak a korán kelt vágyra járnak; hideg rázza, víz veri ki a mazochista szemlélőt, mint mikor a központi jelenetet újrajátszva sírva, dadogva szereti magát, vagy mint később, egy félreértés képleteit bizonyítva; szégyenkezve igazolva önmagát, és igazolva a tétován felmorduló csendet, mely a váratlan, bár kiszámítottnak feltűnő csattanást követi, akár a jégkalapács az elkínzott bőrfelületen —, legyenek csak mocskosak, kizárólag maguknak immár, s legyenek könnyű szívvel gyűlölhetők, majd puszta közönnyel lesajnálhatók is; nincs mese, nincs vadság, a gép forog, de az alkotó nem üzen, csak működik a nihilátor, félni sincs mit tőle, még kedd délelőtt se, 08:47-kor, mikor az isten érkezik nagycsaládostul, kilenc tájára mondta magát, érzem, szinte látom, vérrel tele a Hold, és a húsgépek testén kukacként másznak a nevetések, az önmagáért való szépség pedig ([1] a soft, moist, shapeless mass of matter; [2] a magazine or book containing lurid subject matter and being characteristically printed on rough, unfinished paper) olykor bizony nem több, mint egyszerű rútság.