kklóóór

egy telefonhoz sosincs késő,
de mindig túl késő van az egyre több és több híváshoz
emberektől, akik át akarnak jönni beszélgetni,
emberektől, akik depressziósak,
emberektől, akik magányosak,
emberektől, akik nem tudnak mit kezdeni
az idejükkel.
nem vagyok fasz, próbálok segíteni, tanácsot adni,
támaszt nyújtani,
de egyre több hívás jön,
egyre több és több,
és a telefonálók nem veszik észre, hogy
nekem is vannak
problémáim.
és még ha nincsenek
is,
szükségem van
néha arra,
hogy egyedül legyek, csend legyen és
ne csináljak semmit.
így a minap,
depressziós és magányos emberek sok napnyi hallgatása után,
akik mind tőlem vártak vigasztalást,
csak hevertem,
gyönyörködtem a mennyezetben,
amikor a telefon megszólalt.
fölvettem és azt mondtam,
„figyelj, bármi bajod van, vagy bármit akarsz,
nem tudok segíteni.”
pillanatnyi csend után,
bárki is volt, letette.
azt hittem, megmenekültem.
elszundítottam, talán egy órácskára, amikor a telefon
újra csörgött és fölvettem:
„bármi bajod van,
nem segíthetek!”

„Mr. Chinaskival beszélek?”

„igen.”

„Helen vagyok a fogorvosi
rendelőből. emlékeztetni szeretném,
hogy holnap délután
3:30-ra van
időpontja.”

mondtam neki,
hogy ott leszek.