kklóóór

   rengeteg dolog történik és nem történik semmi —
   van, hogy az utcán, csak úgy, szembejön az élet,
   szép, mint egy kurva, gúnyosan, kényszeredetten,
   nem is tudunk róla, mosolyog, köszön.

   legitim undor, mint beleveszni egy fekete lyukba,
   megbújni az eseményhorizont mögött,
   és még ott is szűköl a kutya meg a nyúl —
   olykor szerepet cserélnek, de az mindig ugyanaz.

   lila dalra fakadnak az üllői úti fák alatt,
   talán egy filmben kellett volna találkozni,
   élni minden télben szépen, lenne macska is —
   nyugodtan kimondani, hogy az álom velem jár.

   van sok, amit az ember nem akar látni,
   nincs mit tenni, lehet véletlen vagy megtervezett,
   felejteni kell, még ha a kicsinyes sokaság
   behelyettesíthetőnek tart is bármit.

   de a szinonimáktól sem érzem magam jobban,
   „nincs mit mossak”, mondják, ha zokszó kondul,
   sőt kikérik maguknak, ami már az én véleményem;
   ahová út nem vezet, oda tábla se kell.

   pszichológiai hadviselés, egymásra számolunk,
   szabad a rabság, hideg pardon — köszönet a szögekért.
   mintha a rázás sírna, érzelgős csillagok esnek le az égről,
   bár ne lenne kötelező feladat az emlékezés.

   alig értem el a végére, messze nem ugyanaz a harc,
   „több véleményem is van, de egyikkel se értek egyet”,
   és még a gyomrom sem fordulhat föl nyugodtan,
   fenntartások nélkül, maradéktalanul, háborítatlanul.

   félkomfortos önérzet, a szív az észnek szalutál;
   egy szög miatt az ország elveszett —
   végül mindent lecsupaszítasz valami ilyesfélére,
   s mint kávéfőzőből a penész, kifő belőlem az indulat.