kklóóór

Január 1-re virradó hülye éjjel, már a puszta létige is szomorú, pláne más, kértem, ne bántson, akkor már nem is bántott tovább, de később folytatta, ez még a tavalyi év, 2009, az eleje; 2008 utolsó napjainak valamelyikén, „bizakodva tekintve a jövőbe”, de sőt kifejezetten optimistán (na hiszen, volt rá okom, azt hittem), az új asztali naptáram első oldalára, a szokásos jókívánság („boldog új esztendőt!”) mellé lelkesen odaírtam, „OKSA”, meglepő módon csupa nagybetűvel. Most pedig, ahogy ezt írom, már csak nem is naivitásomon furcsálkodom, hanem a „lendületen” — mondom, a puszta létige is szomorú (mert hiába kértem: legyen úgy, nem lett.)

Aztán történt, ami történt („ami történt, nem történt” — ismételgettem egy ideig, és nem gondoltam linkségnek), de Londonba nem jutottam el, bár az is igaz, hogy a népszerű szólás mentén már korábban is untam olykor Londont. Holott csak feladványt rajzolni bírtam, toszhatva az úgynevezett hatvanötödik mezőt; ostoba (mégis logikus) képletet írni; báván nézni a képet, mit darabokra törtem; esetleg futárkodni, mert arra még épp alkalmas voltam.

De ez már jóval a monokróm hét utáni történés, bár előfordulhat, nem is lehet „szakaszolni” semmit sem, vagy talán esetleg nem is érdemes. Amiképpen részletezni, akarom mondani, részletesebben „mesélni” sem. (Szólamok, szlogenek, headline-ok, ha már voltak, ideidézhető néhányuk, minél nagyobb és teljesebb körű szórakozásunkra: „Hír a sebre: A H néma”; „az én harcom a hátraarc”; „»filcesedünk« [alighanem]”; és így tovább, és így tovább.) Hogy az egy nem egy, a kettő nem kettő, azt viszonylag régóta sejtem, ám azt is be kellett később látnom, hogy 1+1≈2, s ennél több racionalitást már nemigen tudok felmutatni. A „vad reménytelenség” különös időszaka volt ez, s alighanem elkészítettem talán legmaradandóbb rajzomat is — ki tudja, ez hová és meddig vezethet még.

Aztán fordult a világ, nem oly nagyot, de mert ha egyszer már ki-, akkor valamennyit igazítani is szükségszerű volt az állásán; sikerült megtanulnom, hogy figyelni kell, és még ha nem is válhattam eminenssé, azért nem lett e tanítás merőben falra hányt. Sokat köszönhetek a tanítónak, s közvetve ugyan, mégiscsak ő vezetett el az év számomra egyetlen igazán jó dolgához. Minden más ezen kívül már csak felületes, vagy talán egyenesen üres fecsegés volna, amiképp meglehetősen nevetséges lenne most például veszteséglistát írni, mely aránytalanul (és fárasztóan és bántóan) hosszúra nyúlhatna (holott tudjuk: „Olyan a jó vesztés, / mint az aranymetszés”).

Hülyén kezdődött 2009, lett kis szar is a végére — ez utóbbiért igazán senki sem hibáztatható; most előttünk a második űrodisszeia éve, érzésem szerint elég sok minden van ebben elrejtve, a létige sem szomorú, lássunk hát hozzá, kezdjük el kibontogatni, zörögjünk minél többet, és ha lehet, minél hangosabban a csomagolópapírral.