E mondatot többször elmondtam már, s úgy tűnik föl, valamiképp mégiscsak igaza lehetett annak az ongai punknak, akinek a farmerből varrt hátizsákján olvastam ezt (a felirat szigorúan, ahogy kell, kék színű golyóstollal került oda), igen pompás buszozás volt ez Miskolctól Ongáig, erre emlékszem.

Sőt konkrétan el is loptam ezt a szöveget tőle rendesen, például amikor idén úgy mentem Szigligetre, hogy egy fehér pólón ez a szlogen szerepelt, egy másikon pedig, melyet Sopotnik Zolira adtam, ennek állítólag még durvább változata: minden második költő majom. Róla egyébként is az a hír járta egy időben, hogy néha felpattan a Babettájára Tatabányán, s keze ügyében tudva műanyag bézbólütőjét siet Budapestre költőt verni. Sőt egy időben Bi-Tang Clan néven terveztünk hiphop-zenekart, az első slágerünk (vagy a második az Emmi nem [„Mindenki ott volt, csak Emmi nem, / de nem aggódtunk sokat, nem, mi nem”] után?) az Üsd a költőt, mert az jó neki című lett volna, el is kezdtük a szöveget írni, már az alákeverendő zenén is agyaltam, de valahogy félbemaradt ez a projekt, pedig ilyen sorokat tettünk össze: „Úgy hívnak, hogy Metafora Feri, / aki a költőt szemaforral veri, / a problémákat így kezeli...” vagy: „Az írónyíró, költőgyötrő, / félelmetes halálöltő...” és: „Twin Peaksben Neo, a Mátrixban Mulder, / de ki a halált tett hidegre Laura Palmer?”

De ez itt most nem a nosztalgia helye („A simogatás ideje elmúlt” — Málik Roland), csak eszembe jut néhány, nem is mindig ifjú vátesz, aki egyeseket hiúvá tesz (igen, ez az idióta rímpár is a Bi-Tangtól van); s feldereng egy galerista ismerősöm nem kevéssé sértő definíciója is, aki szerint csak a halott művész a jó művész (ebben még nem sok a nóvum, pusztán Ray Johnson önironikus mondatát vette át némiképp öncélúan értelmezve), de a költő holtan is kártékony. Na erre varrjak gombot, ugye?

Holott van költő, aki egyre inkább elfeledkezik valahavolt magamagáról, elveiről, határozottan képviselt álláspontjáról, s immár könnyedén fekszik le minden „kéznél lévő” lehetőségnek; van költő, aki most képvisel határozottan egy álláspontot, de a (politikai) széljárásnak megfelelően alakítja-módosítja azt; van, amelyik csak barátkozik, ám ezt végtelenül okosan teszi, s közben ellehetetlenít mindenkit maga körül; van, amelyik szimplán csak barátai-kollégái csaját nyúlja le, míg mások akár teljes művet is; van költő, aki a karrierjét választja a szerelem helyett; van, aki beleszarik a szádba, ha nem a megfelelő nyelvcsapásokkal operálsz; van olyan költő, aki önmagának díjakat jár ki, szavaztat meg, majd örömmel újságolja, büszkén hirdeti, hogy nem a „hatalom”, hanem a „szakma” ismerte el működését; van olyan, aki eleve segget csinál a szájából és élvezi; van, aki a tetves kis szemétdombján kukorékol már-már kóros önképtorzulásban szenvedve; van, aki divatot követ, szemet vet és viharos sikert arat a belterj posványában; és így tovább, és így tovább; és így tovább.

Persze tudom, ezek vaskos közhelyek, és gyakorlatilag bármely „hivatás” képviselőiről írhattam volna.

Nyilván nem minden költő majom. De a hajlam alighanem mindben, mindegyikünkben megvan rá.