A fentebbieknek persze semmi közük egymáshoz, ám most mégis egy ponyvára kerülnek, de semmiképp sem hagyom, hogy összemosódjanak, mert bár az ember nem érthet mindent, mert az meg milyen világ volna, ahol mindenki mindent értene, mi mégsem engedhetjük meg magunknak lustán vagy felelőtlenül azt az egyébként mindenképp luxusnak feltűnő attitűdöt, hogy tűrjük összekeveredni a dolgokat. (És a neveiket se: a neveket sem egymással, a dolgokat sem a neveikkel — bizonyos vagyok abban, hogy semmi sem helyettesíthető semmivel, a tilde lófasz, hiszen minden az, ami, még akkor is, ha esetleg van, aki szeret erről tudomást nem venni, bár nem mondanék igazat, ha letagadnám, hogy néha, nagyon ritkán, kicsit azért mégis irigylem a könnyedséget, amivel egyesek képesek túllendülni sok mindenen, ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a gesztusokat használni több különböző dologra is, másokkal is.)

Az utóbbi pár hétben háromszor álmodtam ezzel a lénnyel, de persze ennek nyilván semmi jelentősége nincs, legfeljebb csak abban a tekintetben, hogy egyébként nagyon ritkán emlékszem az álmaimra. (Ne feldjük, Hüpnosz a Léthé, a feledés folyójának vizében megmerített ággal altatja el az embereket.) Rozsdaszínű, csikorgó felejtés, bosszúnemek és megbocsátási gesztusok legnemesebbike, észben tartalak.

Mindez afféle bölcseleti görögtűz csupán, amely mögött csak űr van, ásítás és fáradt unalom — mondhatná bárki, de sőt replikázhatna, hogyan vetemedhetem itt holmi moralizálás felé kacsingató szófosásra? Hisz van, akit ébren tart az álom (a másiké persze), van, ki az álom vackait mossa (na de miért mint szennyezett, gusztustalan lepedőt?), és persze az álom, akárcsak a nagy űr, mindent visz. És megint itt vagyunk, űr, magunknak teremtve (akárha egy művi vetélés), na meg a régi játszópajtás, az unalom; és félreértés ne essék, nem unatkozom, nem a saját unalmamról beszélek, de ez nyilván teljesen egyértelművé válik, ha Berlyne ingerváltozatossági modelljére gondolunk, ahol az unalom és a pánik egyfajta oppozícióban áll — korábban egyszer már pedzegettem ezt a témát (nagyképűen a „saját” „unalomelméletemnek” nevezve, ki fogom még fejteni egyszer alaposan), s míg Cioran szerint az unalom betekintést ad az örökkévalóságba, de persze nem a legyőzött időbe, csak annak romjaiba, valamiképp az a gyanúm, hogy többféle unalom létezik, azaz nincs unalom, csak unalmak vannak, de most épp nem e többféleség miatt idézek ide három mondatot (forrásjelölés nélkül persze), melyben a szóban forgó fogalom szerepel.

„Legyél szíves, ne bánts unalomból!”

„Unatkozol? Akkor szopjál faszt!”

„Unatkozom... Szerintem csináljunk gyorsan gyereket és játsszunk vele most!”

A kanti etika ugyan a sutba lett baszva mindhárom mondatban, de az egyik még így is afféle „kakukktojás”, s mit nem mondok: különböző szempontok szerint mindhárom az lehet.

Álmodjunk unalmat. Unjunk álmot.