kklóóór

„Kivételesen jól érzem magam.” „Na hja, a kivétel erősíti a szabályt...” — hát helyezd biztonságba magad, egy némaság ne fulladjon ebbe a pozícióba, a másik, érthetetlen, eltévedt némulat se. (Bár nem mondom, hogy idegen lenne, sőt van három közös ismerősünk.) Így végre helyére rázódhat minden rázós elem, a pontatlan dolgok és szerencsétlenül kiosztott neveik is. De hát mi a név? Előnytelenül villogó matrica a makulátlanra szándékolt szélvédőn (mellette — fölötte — friss galambfos). Némiképp szánalmas semmiség (egy kicsit nem-tudom-mi, egy kicsit káromkodhatnék — és nem is megtenni nehéz, hanem elgondolni —; hamar túlleszünk rajta, hárítás, önbecsapás, hazugság sem hátráltathat), nem ízlik az ital, a cigaretta — de mégse lehet mindent a függőségre fogni. (És ha unalomról beszélnél, előbb menj el Londonba.)
 

Senki sincs itt,
és a test állítja: bármit mondott is,
nem mondta. De semmi nincs,
test sem, és amit kijelent,
nem figyeli senki,
te se.

Hóeséses éjszaka. Az esemény
megismétlődik
a fák között. A toll
körberajzolja a földet, bár már nem tudja,
mi történhet, és a kéz, mely tartja,
eltűnt.

Ennek ellenére ír.
Ezt írja: kezdetben
a fák közül egy test sétált elő
az éjszakából. Írja:
teste fehérsége
a föld színe. Itt a föld,
és írja: minden szín
a csend színe.

Nem vagyok. Soha nem állítottam olyat,
amiről azt mondod,
hogy mondtam. És igen, a testben
semmi nem hal meg. De látod, minden éjjel
a fák csöndjéből
az én hangom hallatszik,
sétál feléd.
 

Mert megvakulunk
a már nem velünk eltelő napon,
és mert láttuk lehelet-
felhőnk
levegő-tükrét,
a levegő szeme semmi másra,
csak a szóra fog nyílni,
melyről lemondunk: a tél
lesz az érettség
tere.

Mi, akik más élet halottai
leszünk, nem a miénké.
 

Bár való igaz, a szabad akarat elég macerás dolog, mégsem állíthatjuk, hogy sok titok lenne hajnal négy körül.