kklóóór

bizony, így van ez:

b1–b2.
banán egy, banán kettő.

(2000–2003)
 

az első sor hozzáér az utolsó sorhoz.
a második sor hozzáér az utolsó előtti sorhoz.
a harmadik sor bénultan ül középen:
zárlatot okozott benne
a szélső sorok egymásratalálása.

(1996)
 

Egy cenzúrázott szöveg margójára. Részletek itt.
 

Minap is voltam.
Egy alkalomban.
Egyáltalánom hagyva.
Ez már szelídült.
Eleve elült.
Hogy is lenne bosszúja.

Nincs vagy-vagy. Hagyva:
Magát sem hagyja.
Velem szövetkezik már.
Mit is külvilág.
Kényszerít, s tovább.
Mindegy, romlik vagy eláll.

Mert nincs a vagy-vagy.
Nem vagyok, itt hagy.
Csigavisszhangtér az agy.
Nem az én agyam.
Hallucináltam.
És én: belecibáltan.

Semmi kettősség.
Csak én: egy-bőség.
Egy-majdnem-semmi vagyok.
Csak nem tehetem.
Hogy ne kellj nekem.
Elhagytodtól elhagyott.
 

(Tandori Dezső: Tandori Light — Elérintés, Scolar, Budapest, 2013, 101.)
 

Emlékszem, abból éltem én
egyszer, hogy hálni járt belém
              valami lélek.
Csak annyi volt a gond: ezért
— reggeliért, éjjeliért —
              mennyit is kérjek.

Kenyerét mivel keresi,
nem tudtam, s hogy kell-e neki
              itok vagy étek.
Mondtam hát, hogy mit tudom én,
világéletemben szerény
              voltam, hogy éljek,

de valamit csak kénytelen
vagyok kérni, mit adj nekem?
              Felelte: Kérlek,
tiéd lesz a Bizonytalan,
ahogy én se bírom magam,
              bolygó kísértet.

Ebben megegyeztünk, legott.
S hogy épp egy szép napon itt hagyott,
              azóta félek:
élésre ítélt, mégpedig
ítéletnapig, mind, amíg
              én nem kísértek.
 

(Tandori Dezső: Tandori Light — Elérintés, Scolar, Budapest, 2013, 76.)
 

most már látom (látni vélem):
a férfi, aki mintha a halott nyúlnak
képeket magyarázó férfiről beszélne,
olyan, mint aki maga-magát,
egyszersmind különös tükörképét mintázza így;
„mint aki halott”, mondja nyulat tartó férfiről, holott.
igen, ezen az arcon a tartósság — a kitartásé.
(a nyúlról vagy verebekről most szót se.)
az öltözék látszatra szedett-vetettsége,
ahogyan megszólal, gesztikulál
(kabát, pulóver alól póló, elmaradhatatlan sapka),
szemben a megnevezett joseph beuys
— látható a kép? és mi látható?
mindez se tragédiát, se belenyugvást nem sugall,
egyszerűen így van, megvan, ennyi van
— eddig lehet eljutni, amikor még minden lehetséges,
nem csak képek vagy bármi más magyarázása.

„hogyan magyarázzunk el verseket… (1985)”
— a dolog maga pedig mindegyre túl van az időn.
diafan ragyogás.
 

Álmomban egy férfi, csak azért, hogy tényleg az őrületbe kergessen, ismerősnek jelölt.

Holtvágány, amire felfektettem magam vergődve és sodródva az időben már mióta, öntudatlan még épp nem, de tehetetlen mindenképp; legyek szerelmes, mondja Kierkegaard, vagy ne legyek szerelmes, mindenképp megbánom, mondja szerelmem, mire az adekvát válaszom, ami maga a terv, megrettenti, bár készséggel elismeri, igazán szép, sőt szentimentális idea, illik hozzám, hozzá kevésbé; ugyanígy illene a meggörbített tér is, magamra húznám, pontosabban kifordítanám, és az borítana be, állítja, a világrend nem borulna, csak egy alávetett vetődne ki, a szubjektum objektiválódna nyomtalan, röhögök cinikusan; régi szenvedélyem a kötött pálya, a választott fixáltság, és az ebben csak látszólag paradox módon megjelenő abszolút szabadság, ezért is esik választásom a sínekre, melyek nem érnek össze a végtelenben sem, csak bandzsítok, csak a fogam vacog, dadogom; miért nem ütötted meg magad, kérdezi szerelemem, de választ nem vár, где же ваши руки?, kérdezem, választ nem várok, csak halkan mantrázni kezdek, mert nem akarom tudni, ki várakozott azon a megfáradt kocsmateraszon, ülök a vonaton, de nem a vonaton, hanem a tüzes istenfaszán, csúnya embereket kell látnom, néznem; a szép gyűlöl, félem — dehogy beszélt hozzám a szerelmem, épp csak a levegőt vette rosszul.

Amikor felébredek, arra gondolok, hogy tényleg az őrületbe kergessen, ismerősnek jelölöm azt a férfit.
 
 

Elhangzott 2013. október 19-én a szabadkai vasútállomáson, a VI. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon.