Emlékszem, abból éltem én
egyszer, hogy hálni járt belém
valami lélek.
Csak annyi volt a gond: ezért
— reggeliért, éjjeliért —
mennyit is kérjek.
Kenyerét mivel keresi,
nem tudtam, s hogy kell-e neki
itok vagy étek.
Mondtam hát, hogy mit tudom én,
világéletemben szerény
voltam, hogy éljek,
de valamit csak kénytelen
vagyok kérni, mit adj nekem?
Felelte: Kérlek,
tiéd lesz a Bizonytalan,
ahogy én se bírom magam,
bolygó kísértet.
Ebben megegyeztünk, legott.
S hogy épp egy szép napon itt hagyott,
azóta félek:
élésre ítélt, mégpedig
ítéletnapig, mind, amíg
én nem kísértek.
(Tandori Dezső: Tandori Light — Elérintés, Scolar, Budapest, 2013, 76.)
új kommentek