kklóóór

— Kívül, belül: ugyanaz.
— A te fejed, és annak üressége, kis barátom.
— Na hja, bonyolult egy faszkalap vagyok…
— Az amnézia az a barát, akire emlékszel.
 

— A Szív a Bajnok. / A Szív: Bajnok. / Szív a Bajnok.
— Ez egy vers akar lenni?
— Naná: Terézvárosi töredék.
— Versnek elég… agnosztikus.
— Mi lesz ma, ki nyer ma?
— Zihál a hó?
— Nem fogok versenyezni.
— Miért, mikor küzdöttél, te balfasz?
— Kisatírozok mindent pontosan.
 

— Furcsák ám a reakcióid a történésekre. Ha meg nem sértelek, kurvára nem tűnnek adekvátnak.
— Na hja… van az a pár hang, prüntyögés a zongorán… és nem enged el, nem hagy nyugodni.
— A lámpásod csak az, hogy minél hihetetlenebb, minél jobban fáj, minél kevésbé akarod elfogadni, mégis csak ott az igazság.
 

— Szomorú vagyok.
— Faszt, csak sajnálod magad.
— Gyűlölöm magam.
— Ezzel sem mondtál semmit.
— Hogyan mondod ki, „melletted mindenki, mellettem senki”?
— Ostoba hiúságok vására.
 

— Leszek én még…
— Nem leszel.
— Megkeseredik az édes, tarthatatlan lesz a keserű…
— És te, szívem, miért hallgatsz? Üres vagy, nem dobbansz? Vagy zavarodott, és össze-vissza kalimpálsz? Nem ismerek rád.
— Nem győzök már bocsánatot kérni mindenért, amit meggondolatlanul, hirtelen felindulásból mondok…
— Próbálj pihenni.
 

Nemlétünkben csökönyösen
figyelünk és látunk mindent,
mindent, ami itt lehetne,
a világnak sincs semmije…

Itt a nemlét másvilága,
árnyékaink utoljára
mutatják most meg magukat,
hallgassátok a dalunkat!

              És énekeljük: „Milyen szép
              a magunknak való lét!
              Mert nemélni tudni kell,
              és minden így tűnik el.”

Hangunk száraz, szemünk nyitott,
nincsen ebben semmi titok:
megmutattuk, ennyit tudtunk,
ne kérdezd, hogy mi a jussunk.

A nemlétről szóltunk nektek,
akik ezért idejöttek.
Reméljük, hogy azt kaptátok,
amit tőlünk elvártatok.

              És énekeljük: „Milyen szép
              a magunknak való lét!
              Mert nemélni tudni kell,
              és minden így tűnik el.”

Ne felejtsétek a képet,
hogy a világ így ér véget,
nem bummal, csak nyüszítéssel,
halkan és korcs szenvedéssel.

Parttalan e semmi-élet,
nem lett ebből szép történet.
Éppen csak hogy több semminél,
de most végre véget is ér.

              És énekeljük: „Milyen szép
              a magunknak való lét!
              Mert nemélni tudni kell,
              és minden így tűnik el.”
 
 

A Lángoló kerékpár című előadáshoz írt finálé-szong szövege, mely végül kimaradt az előadásból.