kklóóór

— Úgy érzem magam, mintha dróton rángatnának…
— De hát te vagy a drót!
— Na hja, meg a rángató és a rángatott is, ugye?
 

— „Not a beginning…” — kezdenék bele egy slágerbe…
— Már hogy is ne?
— „Not a beautiful…” — folytatnám…
— Hogyisne!
— Már miért „ne”?
— Azért.
 

— De neked csak te vagy a fontos, te szenvedsz kárt…
— Örülök, hogy egész mély részletekbe menően téma vagyok.
— Nem, csak látszik, ami látszik.
 

— Nem tudom, fontos-e mindig beszélni.
— Csak amennyire fontos válaszolni.
— Szeretem nézni az embereket… Bejönnek ilyen-olyan foszlányok.
— Fények?
— Különböző történetek. Időnként fel kell dolgozni őket.
— Olykor jó csak nézni az embereket.
 

— Keresem a nyelvet, amely használ­ható: megszólítható, rákérdez­hető, kommunikálható, sőt még szerethető is vagy rajta.
— Néha úgy érzem, udvariasabb dolog volna a nap huszonnégy órájában őrültnek lenned, mert akkor nem szeret­nek beléd mások, és nem cseszed el a dolgokat.
— Hogyne, édesem. Add ide a cukrot.
 

…de figyelj… nem tetszenék neked meztelenül… nagyon le vagyok fogyva, még a bordáim is kilátszanak, a seggem összeszottyadt, mellem semmi… igaz, az egyébként se sok… és szőrös is vagyok, nem borotváltam magam sehol jó ideje… se a lábam, se a nunim, a hónaljam se… és a mellemről sem tépkedtem ki…
 

— Hogy vagy?
— Nem jellemző.
— A makacs dolgok: tények.
— Köszönöm. Tudtam, hogy te majd segítesz, megmutatod, mi kölcsönöz egyedi narratív élt az életemnek.
— Ugyan, nem tesz semmit.