kklóóór

(kollázs, 2004; megsemmisült)
 

Minden külön megjegyzés helyett (melyek lennének meglehetősen ilyenek is, olyanok is), csak ennyi: költözünk.

Zene!

Sőt.

Nos, ez nem jött be. Nem is gondoltam soha, hogy jós lennék, bár olyik vers néha mintha negatív déjà vu-ként működött volna, „halálosan pontos, mindig és feltétel nélkül beteljesedő jóslatként (mondhatjuk úgy is, prekognitív indisszonanciaként, inger elé helyezett válaszként, időben elcsúsztatott reflexként)”, vö.: anzix.

„És nem is bánom, hogy nem lett úgy; az a bizonyos dedikáció úgyis az lesz és olyan majd, amit és ahogyan még annak idején kigondoltam. Stimmt. A többit meglátjuk.” — ezt írtam ide még kedden, amikor előre élesítettem ezt a kis megjegyzést, jelezve egyszersmind: „Ki tudja, mi történik holnap (mi történt tegnap).”

És végeredményben voltaképp nem is történt semmi, ugyebár. Mégis jobban éget, mint hittem volna.
 

„Hogyan is hagyhatnám abba [...], amikor mindenki olyasmit kíván tőlem, amiről úgyis tudják, hogy megvalósíthatatlan? [...] Ahhoz már sokkal több fantázia kell, hogy Dorkát visszavigyem Kansasba, és egyelőre fogalmam sincs róla, miképp kezdjek hozzá.”

„De az első az, hogy át kell kelnünk a sivatagon, a többi már gyerekjáték.”

(L. Frank Baum: Oz, a nagy varázsló,
ford.: Szőlősy Klára, Móra, 1966, 100; 101.)

Szegény Oz. Szegény Orbán Viktor. Egykutya majdnem, és egyiknek se lennék a bőrében.
 

egy telefonhoz sosincs késő,
de mindig túl késő van az egyre több és több híváshoz
emberektől, akik át akarnak jönni beszélgetni,
emberektől, akik depressziósak,
emberektől, akik magányosak,
emberektől, akik nem tudnak mit kezdeni
az idejükkel.
nem vagyok fasz, próbálok segíteni, tanácsot adni,
támaszt nyújtani,
de egyre több hívás jön,
egyre több és több,
és a telefonálók nem veszik észre, hogy
nekem is vannak
problémáim.
és még ha nincsenek
is,
szükségem van
néha arra,
hogy egyedül legyek, csend legyen és
ne csináljak semmit.
így a minap,
depressziós és magányos emberek sok napnyi hallgatása után,
akik mind tőlem vártak vigasztalást,
csak hevertem,
gyönyörködtem a mennyezetben,
amikor a telefon megszólalt.
fölvettem és azt mondtam,
„figyelj, bármi bajod van, vagy bármit akarsz,
nem tudok segíteni.”
pillanatnyi csend után,
bárki is volt, letette.
azt hittem, megmenekültem.
elszundítottam, talán egy órácskára, amikor a telefon
újra csörgött és fölvettem:
„bármi bajod van,
nem segíthetek!”

„Mr. Chinaskival beszélek?”

„igen.”

„Helen vagyok a fogorvosi
rendelőből. emlékeztetni szeretném,
hogy holnap délután
3:30-ra van
időpontja.”

mondtam neki,
hogy ott leszek.
 

(A poszt eredeti megjelenése: Műút-blog, 2009. május 27.)