kklóóór

tandori dezsőnek
és
kemény istvánnak

néma h a hang helyett.
de a néma h mi helyett?
 

Kiver a víz a szaxofon hangjától, hát még jobban felcsavarom a potmétert, a bal sávot bevisszhangosítom, ha kiver, hát verjen rendesen — minden ilyesmit sürgősen és azonnal ki kell tépni a földi élet húsából. És hagyjuk a hajcsavarót, a rúzst, a szemceruzát, a háromnapos kocsmatúrád se legyek neked; francba a rímmel, cezúrával, kivel-mivel nézek szembe — ragaszkodás és kémia? —, szerelemes vers akart ez lenni, még vagy két éve, de nem lett belőle semmi, szerencsére, kevés volt a lendület, erő... És a klasszikus dialógus:
— Miért akarsz életben maradni? Hogyan tudod elviselni azt, ami vagy?
— Nincs sok választásom.

Bár az önmagáért való szépség rútság, és a húsgépek testén kukacként másznak a nevetések, sőt vérrel tele a Hold, érzem, szinte látom, kedd délelőtt, 08:47, az isten érkezik nagycsaládostul hozzád, kilenc tájára mondta magát, nekem nincs maradásom, s már csak a géptől félek, a bennem működő nihilátortól — puska kellett volna, bazmeg, ehhez a melóhoz —, mégis kiver a víz a szaxonfon hangjától.
 

(John Zorn: Invitation to a suicide)
 

egek!, szólt a fickó, a japán nők!
azok igazi nők, nem feledhetők,
meghajolnak és mosolyogva
gyógyítják be férfiak ejtette sebeiket,
míg az amerikai nők kinyírnak, ahogy
sírnak egy csillár miatt;
teszek én az amerikai nőkre,
leírtam őket;
túl feszültek, hogy jók legyenek,
feszt mogorvák, hasfájósak,
kiábrándultak, fáradtak.
de egek!, mondja, a japán nők!
itt volt ő:
hazaértem, az ajtó zárva,
és ahogy betörtem, nekemugrott a kenyérvágó késsel,
az ágy alá kergetett,
aztán előjött a nővére is,
és az ágy alatt tartottak két napig.
amikor végre előmászhattam,
szót sem szólt ügyvédről,
csak azt mondta, „soha többé ne legyél rossz hozzám”,
és én nem voltam az. belehalt,
de utoljára azt mondta, „most már lehetsz rossz hozzám”,
és az voltam,
de tudod, szar volt ez így,
hogy már nem élt.
se kés, se hang,
semmi, csak kis japán metszetek a falon,
vörös folyók partján apró emberek,
köröttük zöld madarak röpködnek.
leszedtem és lefelé nézve a fiókomba tettem őket,
az ingek alá,
és ekkor fogtam csak föl,
hogy ő halott, én meg eltemettem.
egy napon majd újra előveszem
ezeket a kicsi, sárga embereket,
akik boldogan üldögélnek hídjaik, kunyhóik,
hegyeik mellett —
de nem most,
most még nem.
 

(Hommage à
Eadweard Muybridge,
Marcel Duchamp,
M. C. Escher)

A dátumról nem én tehetek, az csak van, mint mindig is volt. De ne legyen. Ne legyen „a” dátum.

(Idézet Gyuri időzített képeslapjáról: „Igen, csendesen esett aznap.”)

Viszontlátás.

(Fotó: Raymond Depardon)