kklóóór

egek!, szólt a fickó, a japán nők!
azok igazi nők, nem feledhetők,
meghajolnak és mosolyogva
gyógyítják be férfiak ejtette sebeiket,
míg az amerikai nők kinyírnak, ahogy
sírnak egy csillár miatt;
teszek én az amerikai nőkre,
leírtam őket;
túl feszültek, hogy jók legyenek,
feszt mogorvák, hasfájósak,
kiábrándultak, fáradtak.
de egek!, mondja, a japán nők!
itt volt ő:
hazaértem, az ajtó zárva,
és ahogy betörtem, nekemugrott a kenyérvágó késsel,
az ágy alá kergetett,
aztán előjött a nővére is,
és az ágy alatt tartottak két napig.
amikor végre előmászhattam,
szót sem szólt ügyvédről,
csak azt mondta, „soha többé ne legyél rossz hozzám”,
és én nem voltam az. belehalt,
de utoljára azt mondta, „most már lehetsz rossz hozzám”,
és az voltam,
de tudod, szar volt ez így,
hogy már nem élt.
se kés, se hang,
semmi, csak kis japán metszetek a falon,
vörös folyók partján apró emberek,
köröttük zöld madarak röpködnek.
leszedtem és lefelé nézve a fiókomba tettem őket,
az ingek alá,
és ekkor fogtam csak föl,
hogy ő halott, én meg eltemettem.
egy napon majd újra előveszem
ezeket a kicsi, sárga embereket,
akik boldogan üldögélnek hídjaik, kunyhóik,
hegyeik mellett —
de nem most,
most még nem.