kklóóór

Nyilván vannak, nem is kevesen, akik örömmel és egyetértéssel hallgatják Orbán Viktor (akinek monogramja, ne feledjük: OZ) magyarázatát az úgynevezett „együttműködési nyilatkozat” kihelyezésének kötelezettsége kapcsán:

Továbbra sem nyugszom bele abba, hogy akárcsak egyetlen olyan állami alkalmazott is legyen Magyarországon, aki azt gondolja, hogy mindazt folytatni lehet, ami az elmúlt nyolc évben történt. A változást minden állami alkalmazottnak látnia kell: nincs lopás, nincs hatalmaskodás, nincs többé olyan, hogy az állampolgárt nem segítségre szoruló ügyfélnek tekintik, hanem alávetettnek. Ennek mind vége van. Egy korszaknak vége van. Ragaszkodom ahhoz, hogy ezt nap mint nap lássa akár minden magyar állami alkalmazott.
(Forrás: Népszabadság, 2010. július 8.)

Ez az ostoba és sértő, cinikus és arrogáns, általánosságában is prejudikáló, ám populizmusában nyilván jól kamatoztatható faszság „nyilatkozat” bizony az a zöld szemüveg (vagy legalábbis annak egyik lencséje), melyet minden Smaragdvárosban lakónak fel kell tennie — együttműködésben, természetesen. (Így például alig se fog feltűnni, hogy az új köztársasági elnök egy bólogató kutya a Wartburg hátsó szélvédőjénél.)

Hú, de fasza ez az új világ, Feri.
 

(A meg sem című,
Miskolcon, a volt CD-butikban 2009. június 12-én,
a Miskolci Földalatti rendezvénysorozat keretein belül
bemutatott performansz videófelvétele;
kamera: Kabai Zoltán.
A performansz során készült kép megvásárolható, itt megtekinthető)
 

a versek tökéletesen elkülönülnek az életemtől,
amennyiben az életem mindaz,
ami a verseken kívül az enyém.
többé már nem maradhatok mozdulatlan,
de mindez nem valamiféle másság,
ilyenkor nem változom meg,
csak másként leszek én
ezen a tökéletesen üres helyen,
másképp ugyanaz az emlékezésben.
(a lámpa ég, fénye halványul,
a telefon csörög, nem mozdulok.)
 

hát honnan van bátorsága ezt tenni?
(mert ha azt találnám mondani, hogy ez aztán több a soknál,
azzal bizony semmit sem mondanék az öblös közhelyen kívül,
mely viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy semmit mondjunk,
hogy szemrebbenés nélkül hazudjunk, hogy visszaéljünk a beszédhelyzettel,
és nem utolsó sorban, hogy úgy tegyünk, mintha.
csak hát az idő, a sors, a körülmények,
s minden más, mi kikezdhetetlennek mutatja magát elsőre,
s mi végső soron befolyásolni látszik minden mást,
nem enged holmi flegma minthát [a majdnemekről nem is szólva],
de végül mégiscsak ugyanazt a semmit mondja,
melyet mi is artikulálni próbáltunk vele,
ez rendben is van. sőt: hiba nincs.)
de honnan veszi a bátorságot ezt tenni?

(2006)
 

és valóban, a bánat nagy titokban körbejár a világon;
megyünk az utcán, az egyik ház olyan, mint a másik,
csak a tapasztalt megfigyelő gyanítja úgy,
hogy ebben a házban éjjelente minden egész másmilyen,
itt egy szerencsétlen járkál fel és alá szüntelen,
most a lépcsőkön megy felfelé, nem lel nyugalomra,
léptei visszhangoznak az éjszaka csendjében.

csak aki rokonszenvezik vele, annak sikerül megsejteni;
megyünk az utcán, emberek között, az egyik olyan, mint a másik,
a másik pedig olyan, mint a legtöbb ember,
csak a tapasztalt megfigyelő gyanítja úgy,
hogy ennek az embernek a fejében legbelül egy bérlő lakik,
akinek semmi dolga a világgal, csak járkál fel és alá,
fojtott visszhangok között éli egyszerű életét le.

(2006–2008)