kklóóór

Amíg az ember egy belvárosi borozó járdára helyezett teraszán elülhet álló este, pláne tavasszal, egy szavam nem lehet rád, nagyvilág. Ha ezt ráadásul nem egyedül teszem, hanem van jó társaságom, még kevésbé. Hogy ebbe bele lehet rondítani? Nincs az az ördög.

Április a kegyetlen, kínt kever vággyal, de ezen a teraszon ez sem zavarhat meg: barátom ül velem szemben, nem első kör a hosszúlépés-Unicum kombóból, és beszélgetésünk alatt lassanként átveszi szokásom is, a felespohárból ivás után az utolsó cseppeket még a fröccsbe facsarom rutinszerűen — egyszerű rítus, értelme semmi. Állítólag sok beszédnek sok az alja, de mi eme népszerű közvélekedés ellen dolgozunk, s feltúrunk mélyen magunkban mindent, mit lehet — és amit kell.

Ebbe robban szinte bele a borozó felcsapódó ajtajának zaja, a kilépő, meglehetősen gőzös tekintetű fiatalember próbál erőst artikulálni a maga elé tartott zoknin fixálva tekintetét, s nagy nehezen kibukik végre belőle a kétkedő hangsúlyú kérdés: „Kecske?” — mintha csak azonosítani próbálná a kezében két ujjal, akárha csipesszel tartott tárgyat.

Valamivel később megszólal a telefonom: egy kiadó vezetője hív, elnézést kér a kései zavarásért, bár még csak háromnegyed tíz; érdeklődik, „milyen állapotban vagyok”, mert most készült el egy katalógus tördelése, küldené korrektúrára, de reggel hétre vissza is kell kapja a tördelő, hogy tíz körül már mehessen a nyomdába — vállalom-e. Hát persze.

Ráérősen iszogatunk tovább, fél háromra érek haza, részegen. Ötre állítom az ébresztést, kávé után megcsinálom a korrektúrát, hat óra ötvenegykor elküldöm a telejegyzetelt pdf-et a tördelőnek, majd nekiállok káposztafőzeléket készíteni.

 
*
 

Hogy a magát olykor bérolvasónak tekintő férfi miért is vállalta végül el, nem tudhatom. Ami tény: egy péntek este átvette a könyvet, melyről vasárnap délig kellett leadnia a körülbelül hatezer leütés terjedelmű recenziót. Aznap ivott, másnap akarta elolvasni a könyvet és vasárnap reggel megírni róla a megírandót. Szombat este koncertre készült menni, megnézni végre a Tiger Lillies produkcióját élőben is, akarta látni ezt a három őrült angolt, akiket régről a Kronos Quartettel, kicsit később a Leningraddal közösen jegyzett lemezekről, majd saját albumaik révén ismert.

Szombat délután azonban, bár az olvasással jól haladt, magára rántotta a szopóroller: muszáj volt a belvárosba mennie, úgy tenni, „mintha élne”. Próbálta trenírozni magát, koncert után még olvas, dolgozik, bár kicsit maga sem hitte. Két hívás érte: előbb szállásadónője kérdezte meg, nem vigyázna-e gyermekeire az este, míg ő a hangversenyre megy, majd rögtön utána a titkárnő a hetilaptól, melynek a sürgős munkát ígérte, kivel óvatosan, de érdeklődőn ismerkedett eddig. „Ám legyen, eszerint ma nem látom ezt a zenekart, este dolgozom, de előtte, ha tényleg meg akar látogatni külvárosi lakomban, jöjjön” — mondta ez utóbbira, jelezve azért mindkét beszélgetésnél, hogy nagyon mást tervezett.

És hazament ama külvárosi bérleményébe és átvette a gyermekeket és irigykedve nézte a Tiger Lillies-koncertre igyekvő anyát. Olvasott kicsit, majd fogadta a nőt, kinek gótikus testfelépítése sosem hagyta hidegen, az életkorkülönbséget és a nő három lányát („nekik kellene csapnod a szelet, nem az anyjuknak!” — jegyezte meg később csípősen egy tahó ismerőse) sem tekintetbe véve várta őt, majd elnézte, hogyan tud a nő a ráhagyott gyermekekkel együttműködni (mint ő maga soha nem tudna). Éjjel, miután azok elaludtak, kikísérte a buszmegállóba, és elhűlve, naivan csodálkozva hallgatta a nő lebaszásszámba menő élménybeszámolóját: „Én itt aludtam volna. De maga nem ajánlotta föl, és most már ne is tegye. Csak azt hittem, maga is akarja.” A busz jött, a nő ment. A férfi nagyjából akkor ért haza, amikor a zenekar a ráadást kezdte, olvasott, majd azonmód megírta a recenziót is. „Reggel letisztázom és elküldöm.” Álmatlan aludt, reggel nem rántott rá, és főleg nem akarta tudni, mennyire volt jó az este, mégis óhatatlan megtudja; kávézik, dohányzik, letisztáz, időben elküldi.

Másnap délben hívja a lap szerkesztője értekezletük után: „Erről a könyvről, most emlékeztettek, volt már írás nálunk… És tudod, ki írta?” „Ki?” „Hát én…”

 
*
 

Elvállaltátok, gyerekek? Akkor kussoljatok, mert eredetileg nagyon is tetszett nektek, hogy a nagynevű is részt vesz a beszélgetésen. De nem gondoltátok volna, hogy így szétbarmolja majd az egészet? Miért nem kezeltétek a helyzetet? Kontrollálhatatlan lett, amikor örülni kezdett, hogy mégsem lesz jelen a felesége, és így ihat nyugodtan? Ismeritek, mire számítottatok? Különben is: a moderátorotok dolga lett volna leállítani idejében. Hogy ő beszélgetésre készült, nem kocsmai szócséplésre? Hogy komoly kérdései voltak? No hiszen.

De az azért valahol majdhogynem szép, ahogyan a helyszín felé tartva a villamoson tanúi voltatok egy tipikus, ám ilyenként sem túl informatív ismerkedésnek. A hetvenes, tisztességben megőszült öregúrra ráköszön valaki, régi ismerősnek tűnik kívülről, a pár sablonkérdés után az öregúr a mellette álló nőre mutat: „Hadd mutassam be a feleségem…” — a nő készségesen nyújt kezet, s bemutatkozik: „Kovácsné. Örvendek!” Ti csak hallgattatok, még egy kuncogást sem engedtetek meg magatoknak — dolgotok volt azon az estén.

Két nap múlva egyikőtök megnősült, másfél év múlva másikótok is, a harmadik házassága már ekkor erősen erodálódott, de nagyjából ugyanakkorra romlott teljesen és helyrehozhatatlanul meg, mint az egyiké. Senki sem moderált.