Mi a művész? Szerencsétlen ember, aki gyötrő kínokat rejt szívében, fájdalmas sóhajok és jajkiáltások közepette alkot, művében mégis gyönyörködünk — és előlépnek a kritikusok, további szenvedést kívánva, mert szerintük ez így helyes, így kell lennie az esztétika szabályai szerint. Eközben a belső rejtve van előlünk, ahogyan a jövő is (a csillagász, aki kiszámolja a következő napfogyatkozás időpontját, valószínűleg kissé másként látja ezt) — de ha valakit fájdalmak közt látok vergődni, akkor sehogy sem gondolhatom, hogy érzései mégis rejtve vannak előttem.
„Sokkal több kép van a fejemben, mint megfestve” — fesd meg, mondanám, azzal a megjegyzéssel, hogy ha tudod, hogy itt egy kéz van, minden egyebet elhiszek neked. És a legbelsőt, a lényeget már se magyarázni, se érteni, se tompítani — nem harapunk bele ama fás karalábéba. Ahogyan ha valaki azt mondja, „Nem tudom, itt egy kéz van-e”, mondhatjuk neki: „Nézd meg közelebbről” — ez ettől még nem meggyőzés. Hogyan lehet bármit is elmondani, szóval, képpel, hanggal, tettel, bárhogyan? Jóformán minden szavam, alighogy kimondom, hamis és pontatlan lesz; minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság, s a végső lényeg a hallgatás környékén van (csak abba fér bele). És lehetetlen különbségeket tenni vagy súlyozni; nem tudom biztonsággal kiválasztani, hogy melyik a döntően szükséges részlet, és melyik az elhagyható.
„A véletlenszerű szívesen olyan, amilyen” — a mondhatóság felé tett lépés legalább félig a véletlenszerűre bízni a tárgyat: a majdnem monolit síkra egy összegyűrt, festékes papírlappal „pecsételni”, faktúrát létrehozni, egy esetlegességében meglehetősen nehezen átlátható struktúrát adva a képnek, melyből eredendő természetességgel nyílik meg a kép, a hozzáteendő, megfestendő mondat. Sokkal több kép van a fejedben készen, mint megfestve. Az elmondás mindenkori nehézsége, a kommunikáció alapvető és belsőleges problematikussága is megjelenik itt — bár mindezt lehetetlen elmagyarázni egy másik embernek. A dolgok fontosságát és a fontosság lényegtelenségét. A világ idióta valószínűtlenségét.
Elmondod valakinek, hogy onnantól ne maradj kétszer olyan egyedül vele — talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból gyúrtnak tartjuk a győzelemnél — mindenesetre igazibb tulajdonunknak. A sok ólomnehéz tudás már rég megült szívünk, vagy talán a gyomrunk mélyén, mint a tengeri hajók tőkesúlya. A világ eme keserű ismerete, ha nagyon le is lassítja vitorlánkat, szilárdságot ad. Furcsa, szürreális piknik a Ligetben, mint Antoine Watteau festményén, csak mintha homokba süppedt volna hajónk, mégis mintha a lehetőség megvolna, mellyel épp nem élünk, mintha lenne kifutásra kész tengeri jármű valahol, mi pedig embereket látunk, akik nem akarnak felszállni a boldogság szigetére induló hajóra.
Indulás Kithéra szigetére, / tervezett mozgás régi zenére, / derűs öregkor helyett nyomozva, / a megnőtt fák között botladozva — // a még élő tanúk kihallgatása, / a festmény párizsi bámulása, / csalódott madár felröppenése, / az adatok biblikus elmentése — // kacsapár leszállása a vízre, / két komoly fahasáb a tűzre, / egy szippantás a ma délutánba, / belefekvés az éjfélutánba — // Megbékélés a kishalállal, / izgatott játék a nagyhalállal, / nem készülés már több örömre, / csak reggelit vinni a Zöld Terembe — // megreggelizni régi zenére, / jegyet rendelni két személyre, / az enyhe unalmat megbeszélni, / hogy mért nem sikerül messze, / élni.
A szöveg Pap Gitta Mindegy című kiállításának megnyitójára íródott;
képek:
Rékassy Csaba: Camping,
Antoine Watteau: Indulás Kithéra szigetére,
Pap Gitta: Ligetben;
az utolsó szakaszban teljes egészében idézett vers:
Kemény István: Elvált férfi a házasságról)
új kommentek