kklóóór

már csak méla közönnyel
figyelek mindent.
egyet kivéve.

reggel csipetnyi cukor a kávéba —
szeretne olykor az ember újra kamasz lenni.
tétova látomás, közeledik ringatózva.
„látlak. és tudom a neved” —
lükteti teste,
belsejében fény, mint ki csillagokat nyelt.
szíve körül pörgő kerekek.

a kapu őre,
ismerem nevét.

szemébe nézek, örvénylő kékség, elmerülök, felemel.

„vártalak” — válaszolom;
ha gyűlölöm a világot,
hogyan is hinné el.
„magadat gyűlölöd” — suttog a láng,
arkangyalfénye babonáz.

lényének látható és láthatatlan matematikája hevíti,
új és új gyönyörre sarkallja.

fölém mered, égbe emelkedik.

csoda.