kklóóór

A Költészet
páncélja nekem nehéznek bizonyult.
A Költészet
páncélja szűknek bizonyult.
A szmokingja csak nem állt jól,
a Költészet
borától jól berúgtam, barátom.

A Költészet —
mélyen aludtam másnap.
A Költészet
csöndjében riadtam másnap,
majd három nap bora
vásolta fogam,
elestem,
felálltam,
bőrdzsekim
leráztam,
megtértem —

A Költészet
papszava két napig érdekelt.
Kihánytam
aztán azt is, mi szívbevert.
Leírtam, megbántam,
nem írtam, megbántam:
szív így telelt.

A Költészet
azt mondta:
„Döntsd le apádat!”
A Költészet
azt mondta:
„Tagadd meg anyádat!”
A Költészet
súgta:
„Vedd fel a ruhámat!” —
kelléktárba vitt,
panoptikumba,
rossz volt ránézni a sok csinált
viaszra.
Úgy lettem vágáns,
hogy nem kívánkoztam
viaszba.

Aki itt nem megy viaszba,
az csavargó lesz, vagy szent.
Lettem csavargó,
vagabundja a nyelvnek,
a jassznak,
amit — mióta világ a világ —
tucatnyian, ha tudtak, tudnak.
Álmodó az ámulatban,
ámuló az álomban,
mert mihez is értenék máshoz,
mint álmodáshoz?

Engem untat a Mérnök,
és émelyít az Uncsi.
A Nyavalygó
renyhe ásításra hajt.
De felajz a Szent,
ha tüsszent, vagy kocsi elől
ugrik épp a sárba,
már az égre emeli csontos ujját,
s ott áll ember embernyi magába’.
Hideg ráz a Másolótól
és az eredeti Szartól,
viszolygok a Hajlongótól,
kapja Szatír hátulról!
Inkább szájhős Parvenü,
mint a púderes Tejfel!
Ja, láttam őket egyszer,
nyáron, éji tónál, önmaguk
és egymás ellen, mint a békák,
brekegtek ezerrel.
Ha tudod, ne kérdezd,
ki volt a Karmester.

A Költészet
kutyája lábamhoz sompolyog.
A Költészet
macskája nyakamban kuporog.
A kutyát sajnálom,
a macskát utálom,
deja vu, adieu!
Mert a Költészet — miau! —
nem költészet — miau! —,
mert Költészet — vahúúú!

Öt fiú futottunk
óriás kukoricatáblában.
Féltünk, hogy elragad,
vagy költözik belénk,
aki a sorok mögött jár.

Sosem felejtem azt a futást,
futottam,
kifutottam belőled, édesanyám.
Mire lement a Nap, hazaértünk,
de az egyikünk örökre eltűnt —
ez például érdekel.

A Költészet
sugallta: „Ne hagyj fel ivással!”,
a Költségem
mutatta: „Hagyj fel az ivással!”,
kicsi szívem sírja:
„Hagyj fel az ivással”,
a Szervezet kiáltja:
„Hagyj fel az ivással!”
Az Agyam lejön papucsban: „He,
vegyél má’ vissza, én egész nap
dolgozom, veled ellentétben!”
Kéri Sámuel mormolja:
„Hagyj fel az ivással!”,
döglik az Ördög:
„Pokolba, ivással!
Hagyj fel ivással!”
Diószegi Bónis Mátyás
rikoltja: „Hagyj fel az ivással!” —
Kérem szépen,
én nem élek ivással.

Én úgy élek, hogy nem írok.
És úgy írok, hogy nem élek.
De arra lecsapok
— mint ivó gnúra krokodil —,
amit költő a Halál vizénél
írna le. Csak a halott Költő jó költő,
csak a halott Költő: költő.

A Költészet:
gömb.
A Költészet
ahol kezdődik, ott végződöm én.
A Költészet
fordul Isten tengelyén.
A Költészet
ahol végződik,
ott kocsmázom én! —

Bár tudja Isten,
néha olyan furcsa vagyok.
Szóval, nem hittem volna,
hogy én leszek, aki
eltűnt a kukoricásban.

Mert milyenek az évek?
Hosszúk az évek.
Milyenek a tízévek?
Hosszúk a tízévek.
Milyenek a százévek?
Hosszúk a százévek.
Milyen az ezerév?
Semmilyen, nincsen ezerév.

Most ülök egy földből kifordult bombán,
— hála az égnek, van cigarettám —,
s egy törpe jön felém, kerekezve.
Foghegyről veti oda:
„Hát te mit csinálsz itt?”

A költészet felnyitja szemét.
Én meg lecsukom.

(M. R.: Ördög, JAK–L’Harmattan, 2006, 76–80;
Báb, Műút-könyvek, 2012, 76–80.)