kklóóór

Felnőttes ének


A természet nem emel ki téged,
a Gonosz is csak módjával kísért,
és így harminc felett dereng már:
nem vagy az apád.

Az első szerelemre hideg vizet ihatsz,
az igazira meg nem innál előre,
megjuhászít pár köddé lett barátság,
titokzatos voltod működőre cserélve.

A nap keleten kel, korán,
és nyugaton megy a levesbe,
utazol a HÉV hosszú vonalán
a munka sekély rejtelmeibe.

Összejövetelen
mint üres ruha gunnyadsz,
vagy erőből nevetsz nagyon,
saját, kifáradt poénjaidon.

S mert nem vagy halhatatlan mégsem,
nem akarsz mást: a tavasz legyen hosszú,
a nyár meleg, hogy bolyonghass te
tovább majd az őszben, vagy a szellemed.

És ha beköszönt az ócska tél,
ámulva idézel régi, nagy teleket,
mint aki egyedül, egy telken él
hulló hóban, ami látomás,
s az érintetlen utat nézi hosszan,
amin nem jön többé angyal, mikulás.



Kontrák


Két világ közt létezem,
kajtat az Ördög,
az Isten méreget,
hívő lennék
tele kételemmel,
mániás mindenben,
és minden idegen.

Az utcákon csellengek,
s kimozdulni félek,
nincs perc, melyben nyugodt lennék,
mégis: unalom az élet,
és mint poharamból a bor a porba hull,
nyakalom a szeszes alkonyt: józanul.
A nők először szeretnek,
aztán nagyon gyűlölnek,
barátaim viszi az ár,
s itt forgok hideg örvényben,
s bár látom már az égi fényeket,
ahol járok, alattam lüktet a pokol,
és vallom:
mindenről én tehetek.

Gyenge lettem,
így vagyok erős,
felnőttem hát,
így lettem gyerek,
s mint jólnevelt,
nagyon szépen köszönöm:
mindig van annyi pénzem,
mód legyen léteznem
istenverte, ördögverte
két világ között.
 

(Málik Roland: Báb, Műút-könyvek, 2012, 112; 163.)