„Testi szükségletünk, hogy munka közben azt mondhassuk, »No, egy kicsit most hagyjuk abba«, és hogy filozofálás közben állandóan ennek a szükségletnek az ellenében kell gondolkodnunk, ez teszi annyira megerőltetővé ezt a munkát.
El kell fogadnod a saját stílushibáidat. Ugyanúgy szinte, mint a saját arcod szépséghibáit.
Az okosság kopár csúcsairól szállj mindig alá a butaság zöldellő völgyeibe.
E tehetségek közül egyetlenegyet birtoklok, azt, amelynek a szükségből folyton erényt kell kovácsolnia.
A hagyomány nem olyasmi, amit meg lehetne tanulni, nem fonál, amit az ember fölvehet, ha úgy tartja kedve; éppoly kevéssé, mint ahogy nem válogathatjuk meg a saját őseinket.
Akinek nincs tradíciója, és mégis szeretné, hogy legyen, a boldogtalan szerelmeshez hasonlít.
A boldog szerelmesnek és a boldogtalan szerelmesnek is megvan a maga saját pátosza.
De jól szeretni boldogtalanabbul nehezebb, mint jól szeretni boldogan.”
(Ludwig Wittgenstein: Észrevételek,
ford.: Kertész Imre, Atlantisz, 1995, 110–111.)
új kommentek