„Mindannyian Kemény István zakójából bújtunk elő” — mondtam egyszer, nyilván valamennyire elfogultan is. (Itt hosszan kellett gondolkodnom, míg rájöttem, ez napra pontosan tizenkét évvel ezelőtt történt Miskolcon, Szili József Szövegelemzés-szemináriumán, ahová A kis karnevált vittem — dehogy gondoltam én a dátummal, amikor még szeptemberben lefoglaltam október utolsó csütörtökjét [na persze, az utolsó választható időpont volt] az előadásomhoz, csak később vettem észre a koincidenciát —, az elemzésemet követő beszélgetés közben bukott ki belőlem a fentebbi mondat.)
És ma sem gondolom másként, legfeljebb csak óvatosabban és pontosabban fogalmaznék: alig tudjuk kivonni magunkat hatása alól — emiatt is szenteltük neki, az ő életművének az idei Műút-napok rendezvénysorozatát, hiszen legalább két, de inkább három költőgenerációt érintett meg és befolyásolt alapvetően ez a kedves ember, ez a teljesen hiteles (költő )személyiség, illetve az ő munkássága, melynek minden korszaka revelatív. (Persze a periodizálás többféleképpen is elképzelhető, és akad, aki szerint nem is szakaszolható a Kemény-korpusz.)
István ugyanis újabb és újabb szabadságfokokat hódít meg, és csábítja is olvasóit ezek felé — más kérdés, hogyan tudunk élni vele. Pályája elején tudatosan és felszabadult játékossággal építette versvilágába a különböző mítoszok, legendák önkényesen (értsük jól: a neki tetsző, a céljai eléréséhez leginkább megfelelő módon) kiemelt elemeit és a sci-fik kellékeit, majd lassanként saját mitológiává gyúrta össze őket. Később egyre fesztelenebbül és egyre természetesebben lett képes akár banálisnak ható mondatokat verssé formálni, illetve máig is tud és mer szándékosan verset „rontani” — e gesztusok egytől egyig a szabadság elemi igényéről és teljes megéléséről szólnak. Mindez pedig egyszerre mutat esztétikai és etikai viszonyulást — a tét pedig gyakorlatilag a mindenséggel mérhető.
Most végre a kezünkben tarthatjuk ezt a versgyűjteményt, az Állástalan táncosnőt, mely Kemény István minden 1980 és 2006 között született versét tartalmazza szigorú kronológiai rendben. A Tudod, hogy tévedektől a Célszerű romokig vezető út „még véletlenül se érint sehol nézőteret”, ahogyan Az ördög visz című vers fogalmaz; és legalábbis szimbolikusnak érzem, ahogyan összeolvasható nem egyszerűen az első és az utolsó vers (István többször kijelentette, hogy az első és az utolsó vers érdekli a legjobban minden kötetben), hanem azok első és utolsó sorai is: „Tudod, hogy tévedek / Tudom, hogy tévedek” — „[Kétszer kettő pedig négy. / Ha sosem mondom el — elfelejtik, / ha túl sokszor mondom — nem hiszik el. /] És gúnyolódni tilos.”
A versek első változatának keltezését alapul vevő sorrendiség és a kötetben mindeddig meg nem jelent versek szerepeltetése az eddig ismert kötetszerkezetekkel, a költői életmű (feltételezett) korszakaival szemben egy merőben új narratívát is felmutat, egy új „történetet” mesél el — az újraolvasás lehetősége itt egy új olvashatóságot is jelent. E szempontból különösen érdekes megnézni egyes versek „hosszú” keletkezésidejét (például az Ítéletnap, este kezdő és záró dátuma között tizenkét év feszül [1984. május – 1996]), valamint jó pár, kötetben már korábban megjelent vers még e könyv összeállítása közben is változott-módosult.
Ráadásul a pontos dátumozás „játszani” is enged: ha elég jó a memóriánk, visszagondolhatunk arra, mit is csináltunk ennek vagy annak a versnek a születésekor. Vagy pedig fordítva: kikereshetjük, mely versek születtek egyes számunkra fontos időpontokban vagy azok környékén. (Én mindenesetre megnéztem és visszagondoltam.)
Vitán felül áll, hogy az idei év egyik legfontosabb eseménye eme kötet megjelenése, ám abban is biztos vagyok, hogy a megszállottak ugyanúgy be fognak iratkozni eldugott kis könyvtárakba abban reménykedve, hogy az első két-három kötete talán onnan még kilopható — és gúnyolódni tilos.
új kommentek