kklóóór

egy végtelenül szomorú blues szólt, atyám,
az a nő meg ott ült és
megkérdezte:
tényleg te vagy Charles
                                Bukowski?
azt válaszoltam,
                  felejtsd el.
nem érzem jól magam,
le vagyok törve teljesen.
csak egyet akarok:
megbaszni téged.

nevetett,
nagyon rafkósnak
gondolhatott.
felnéztem mennyei, hosszú, karcsú lábaira,
láttam a máját, reszkető beleit,
ott láttam Krisztust
folk-rockra ugrálni.

nélkülözésem rozettás szegélye
mentén
sétáltam oda,
letepertem a kanapéra,
ruháját széttéptem.

és nem érdekelt, hogy
erőszak vagy világvége,
csak még egyszer
valóban
létezzek
valahol.
igen,
a bugyija a padlón
hevert,
és a farkam végre belecsúszott,
a farkam, istenem, a farkam belecsúszott.

Charles Valaki
voltam.