Kedves rajongóm!

Én írok neked, drága, kedvenc zenekarod, a Kispál és a Borz. (Kell több? Nem mond ez eleget?) Úgy érzem, immár itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, te is megérdemled, hogy felnőttként tekintsek rád, hogy úgy beszéljek veled, mint férfi a férfival. Tudod, az én koromban — ami nagyjából húsz év, kicsit több is, olykor magam sem tudom — már nehezebben tréfálkozunk, mert e kor egy zenekarnál már majdhogynem matuzsálemi.

Tudod, magad is jól láthattad, hogy az elmúlt években már egyértelműen a hanyatlás jeleit mutattam, gyakran tűnhettem depressziósnak és kimerültnek — hiába, az öregedés... De az igazság az, hogy ezekben az években már tényleg nem voltam önmagam, legfeljebb csak önmagam baljós árnyéka, létezésem, működésem, „aktivitásom” mind-mind csak látszat volt. Sajnálom, ha azzal áltattalak, hogy ez az állapot csak ideiglenes, elnézést kérek tőled azért, ha azt sugalltam: mindez múló rosszullét csupán.

Nem akarom a felelősséget rád hárítani, de muszáj elmondanom: nem kis naivitás volt részedről azt gondolni ily hosszú időn keresztül, hogy ez csak átmeneti rossz periódus. Lelkesedésem már legalább tíz éve egyre gyérebb, alkotókedvem gyakorlatilag nulla, ám mégis — hisz ismersz, kényszerneurotikus vagyok — meg kellett csinálni a lemezeket, még ha azokra a félkész, kidolgozatlan vagy egyszerűen csak rossz kompozíciók, esetleg régebbi, születésükkor gyengének ítélt dalok kerültek is föl jobb híján.

Tehát itt az idő, hogy végre magam is kimondjam: nekem végem. Jó ideje tudtam már ezt, voltaképpen már rég végem, csak afféle élőhalottként vergődtem, majdhogynem zombiként mozdultam még meg erre-arra egyre kisebb dinamizmussal — régi, nagy hírem, fényem az enyészeté immár, mintha már mindössze a tehetetlenségi erő vinne még kicsit előre, akárcsak egyre nehezebben kezelhető gitárosomat. Frontemberem új és újabb projektekbe fogott inkább mellettem, helyettem, gyakran éreztem azt, megcsal és elárul. A dobosomról azt sem tudom már, kicsoda is éppen, annyian megfordultak, jöttek-mentek bennem. Billenytűsöm rendes taggá vált, holott nem épp jó választás egy félholthoz csatlakozni. És nem is beszéltem még a koncerteken közreműködőkről (ahogyan arról sem, hogy ugyanebben a cipőben jár néhány testvérem, hasonló tüneteket produkál még néhány együttes).

Nekem mostmár tényleg végem, de a nyári fesztiválidényben még többször láthatsz — ígérem, igyekszem a lehető legjobb formámat hozni (bár az is igaz, néha nagyon kevés az, ami egy zenekartól kitelik). Utoljára még egy grandiózus, háromórás koncerttel nyúllak le a Sziget mínusz egyedik napján, augusztus kilencedikén. Drága rajongóm, ki esetleg már a kezdetektől követsz, még ha bármikor el is pártoltál tőlem, térj vissza hozzám, ott kell legyél!

És ha kipihentem eme utolsó fellépésem, nem kizárt, hogy a negyedszázados évfordulóra mégis prezentálok egy nosztalgiakoncertet az alapító tagokkal és parádés vendégnévsorral. Aztán talán tíz év múlva megint megmutatom magam, de messze nem azért, mert újra életre kelnék. Arra még várni kell, körülbelül tizennégy-tizenhat évet, amikor újjászületek végre saját hamvaimból, hogy megmutassam, hogy büszkén mondhassuk együtt: újra bűzlik a Kispál és a Borz.

Addig is vigyázz magadra! Ölel kedvenc zenekarod.