Mert persze az algoritmust jól kitaláltam, ám valaki és/vagy valami megtréfált, nem úgy lett, mint akkor szerettem volna, aztán meg már mintha mindegy lett volna, hogy igen vagy nem; mert igen és nem, de ezt persze a hátsó utas sziszegi most, bűntudat nélkül, azt rám hagyja, természetesen.

Természetesen nem árulok el részleteket, legyen elég annyi, hogy alapos voltam, amennyire embertől telik — dehát oly gyakran annyira kevés, ami egy embertől kitelik. Ennyi és ez, hümmögök most is, felejtenem is bűn volna, emlékeznem rá meg vétek. Az ember mégis valami lehetetlen és ostoba módon holmi nosztalgiát érez gyakran oly dolgok iránt is, amelyekre egyébként bizonyosan nem lehet nosztalgiával gondolni — igen, nem kis eszelősség van ebben, drága embertársaim.
 

Nem volt itt még kutya, se nyúl, dörmög cinikusan a hátsó, ezért meg azért mégis csak érdemes volt, azért meg ezért viszont végképp nem, magamhoz térni, mondja, és igenis jól gondoltál akkor azzal, hogy nem bánod, de azt se bántad volna, ha.

Ez maga a nyugalom; megkísértett, mániás romantika.

2005 — abszolút űrodisszeia.